Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Fekete J. József: Az efemerség aktív utálata avagy a hipochondria epikus metaforái

ilyen kis cserebere, ha ez a »Vita in Decamerone« esetleg érdekesebb lesz tőle, vagy: az élet végső kérdéseivel való (evangéliumos, laikus, egzisztencialista, eretnek és desperált dog- matőz) hugói küzdelmek - filozofikusabbak és drámaiabbak lesznek tőle."22 „Mindezeket a szamárságokat azért gondoltuk elmondandónak (közkívánatra utoljára), mert a Breviárium nem követi a fenti dátumokat és helységeket: nem tudatlanságból és nem a modern regényírás »kompozíció«-gengsztereinek alvilági divatjából, hanem az »örök«-azo- nos emberi história érzékeltetése céljából. Hagyjátok a fenébe az egész »anakroniz- mus«-kotyogást, lotyogást az (egyelőre) eyy-egyenruhás »Kronosz« és sub specie aeterni (az örökkévalóság) nevében, nem is beszélve a balett-játékosságról..."22 Mi, persze, tudjuk, hogy csupán stíluskérdés és stílusos mellébeszélés, amikor a szerző azt állítja, hogy nem kompozíciós elveiből fakadóan bánik ilyen szabadelvűén az idővel. Hiszen csakis ilyen, az időbeli szukcesszivitást figyelmen kívül hagyó, az időt tologatható térelemekké alakító kompozíció útján kerülhetnek olyan típusok egymás mellé, akik szembesítésére szükség van egy későbbi cél (Szentkuthy szóhasználatával: tanulság) szempontjából, vagy így kerülhetnek egyes hősök számukra teljesen idegen időbe, vagy a maguk idejébe tőlük idegen idő elemei keverednek, annak érdekében, hogy hangsúlyozzák az emberi típusok általánosságát, a történelem ciklikus szerveződését.

Végső soron minden értelmezőjénél magvasabban fogalmazta meg az író a maga időbeli - időn kívüli törekvését a Kanonizált kétségbeesésben, amikor ars poeticáját Szent Hugó szájába adta: „»Számomra idegen és érthetetlen, mikor komoly hittudós társaim közül egyesek az elveszett időről beszélnek, annak kereséséről és végül annak valamiféle megtalálásáról. Az én lelkemben az emlékek: örök jelen - és plasztikus alakban és időben élnek, s nem változtathatók -, ugyanígy az Isten memoárjában is, a Szentlélek huncut titkár- és jegyző-galambbegyében. Ami egyszer már volt valamikor, az belépett (persze az időszakok hozzátartozó végtelen variációival) az örök Van-ba.«"24 Tótágast áll tehát az idő; egyrészt egy „egyidejűség-horizont"közös szintjén - teljesen rímel erre Joyce álláspontja: „Nincs múlt, nincs jövő, minden az örök jelenen keresztül folyik"22 -, másrészt az eseményrészletek folyton keverednek egymással, régiek az újjal, későbbiek a korábbiakkal.

Az egyetemességre törekvés tölti ki az író ars poeticáját, egy homogén tudást céloz, amelyben az ismeretek nem állnak hierarchikus rendben, de mégis ábrázolni képesek a totalitást, hiszen minden dolog jelen van, és az egyik dolog elvezet a másikhoz. A mű formája a legtöbb esetben „napló-anarchia", a módszere pedig „ irracionalista asszociáció-tenyészet". Az író önmaga-ragasztotta címkéi nem túl hízelgőek, de nem is elvetendőek, hanem magyarázatra szorulnak: „A 20. századi irodalmi alkotása kifejezi egy-egy életgóc (mondjuk egy nagy intellektussal és hajszálpontos érzékekkel megvert emberi élet) teljes egységét: naplóját, metafizikáját s a kettő harcából származó téma-jelképeit. Nincs külön »kiadatlan levelezés«, nincs külön »szerző tudományos kísérletei«, nincs külön »költői művei« [...] De kétségtelenül nemesen intellektuális és nemesen művészi vágy olyan művet látni, melyben életünk alapélménye nyerne hiánytalan kifejezést: az egész világ, természet és többi emberek, az egész történelmi múlt, az összes vallási kompenzációs rendszerek, a nagy vágyak sémái, az egyéni élet pillanatról pillanatra bukdácsoló adaptációi egyetlenegy egységben - lírai kötöttség, metafizikai Ikarusz-őrület, hangulat-homály és erőltetett dogma mind egyetlen nagy egységben, összefüggéseiben - élet és mű, egyéni torzó és egész opus csodálatos házassága, egybeolvadása."26 Mindez persze technikán, kompozíción, szerkesztésen alapul, mindezt meg kell csinálni, fel kell építeni, s nem is akárhogyan.

Régtől tudjuk, hogy Szentkuthy kedvenc műfajaként mindig a naplót emlegette, egyfajta napló-anarchiát, amit a realitás szabályoz és a rendteremtés óhajával fellépő művészi szándék vezérel. Az alázat kalendáriumában ezt a műfaj-ideált nem csak a gyakorlatban kívánta megvalósítani, hanem többször programszerűen is megfogalmazta: „Mindig a reali53