Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Szentkuthy Miklós: Amazonok római vadászaton
egyik császári villa parkjában eltemetni. A császárné eleve megengedte, hogy az ifjú a jövőben titokban, éjjel meglátogassa menyasszonyát és utána, még nagyobb titokban az ifjú beszéljen neki a kereszténységről, és a császárné ölében sírja el pótolhatatlan veszteségét. Ez volt tehát a tudós kis udvarhölgy szerint a bíbortóga története, mely tóga előtt való imádkozás az egyik pap szerint hatékonyan óv meg a nem tiszta meditációktól és akta akt akcidentáktól. A veszekedés abból állt a két pap között, hogy most megszólalt a második, nyilván sokkal magasabb pozícióban lévő ecclesiasticus ebben a lupanar-káptalan- ban, és az igazi erő és felsőbbség csöndes hangján, bonbon-édesen és szigorral megjegyezte, hogy ő - V. Orbán pápával regulativ reguláris egyetértésben - eleve mindent megengedett a holnapután már „római császárnő" Carolinának (ez közben hazugság volt: a királyné érdekében és a szájaskodó frázis-fráter szenteskedő szövegelésének gyűlöletéből születvén), mire a királyné természetesen tüntetőleg szentképeket keresett a nagypénteki képtakarók alatt, - látván elébb a Tiberius- és Decius-korabeli fertelmességeket, - még csak szenvedélyesebben erősödött meg császárnői és királynői lelki tisztaságában, - koronázási szentgyónása és szentáldozása így sokkal viharosabb lesz a Szentlélek „specific" leszállása idején. A papok elmentek, Carolina egy szót sem szólt, - ha ott maradtak volna, akkor se mondott volna semmit (vagy olyan erőset, hogy az nem egy imádságokra való Breviáriumba illik). Carolina és corteggianája, jeleztük, sokat beszélgettek éjjel a szobájukban. Az udvarhölgy a viperácskák piszén szisszenő nyelvével fantáziáit: a régi római császárnéról, a menyasszony temetéséről, a bíborpalást szőnyegként való kiterítéséről a császárné hálószobájában, - hogyan tanította az ifjú még alig-alig végalakú Crédókra a császárnét, aki az ifjú mellett akart imádkozni a mártír-menyasszonyért a leterített bíborszőnyegen, etcetera. Az udvarhölgy (allegretto) a hajnali zsolozsmáról érkező praepositus paptól kertelés nélkül elkérte a függönyzáró lakatokat; a pap a legnagyobb szívélyességgel azt most (váratlanul?) megtagadta. Az udvarhölgy, kissé pimaszul megmarkolta a fából faragott kórusszékek figurális karfáját, kézpihentető végét, megmutatta a felhajtható ülések alulsó faragásait, - nem éppen az ultima castitas fétisei! - és megkérdezte (szeme türelemjáték vagy gyerek-rulett pergő golyója): hogyan egyeztethető össze az egész unam sanctam katolikus világban az ilyen szerelmi ("e kifejezés enyhe", ahogy egy szilveszteri paródia-sláger mondta) faragványok, rajzok, meg Vencel-király fürdős-kurvái a Bibliája margóján, vagy Miksa császár Imakönyvében a WC-vagabondázsok, - mindezek hogy egyeztethetők össze, tán egy évezreden át a legtisztább Angelus-imákkal és az „Ige testté lön és miköztünk lakozék" világgal? - mindezt igazi ancilla Del áhítattal, hulló levél sóhajjal mondta az udvarhölgy. A pap úgy mosolygott, mint aki tudja a téma és tény legkönnyebben támadhatóságát, ugyanakkor - őáltala finom filozófiával és igazi műtörténeti tudással - megvédhetőségét is. Közben óriási zsebéből valami hosszú drótot vett elő, mintha öntudatlan babrálás volna csupán, kvázi zavar, hogy most udvariatlan lesz és nem tartja méltónak a Hölgyet a közelebbi magyarázatra, - a drótot csavargatta, fonta, kampókat tekert ujjai köré, töviseket és gyűrűket fabrikált - aztán a játékot 38 «*
