Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Sándor Iván: Az igazság (nem) mint régészeti lelet
lenségében. így lehet főszereplő, és csakis így, de nem, mint Bergmannál a mítosz kísérőjeként, hanem a romok szereplőjeként. Már megszüntetve a követő pillantás autonómiáját, még megőrizve az önmagára való emlékeztetést. Arckifejezései, mimikájának árnyalatai, üres, majd felizzó mosolya, fejformája, amely a körülmények sziklakeménységére rímel, erotikus odaadásának gátlásossága, az érzésektől való megfoszthatatlansága - miközben kivégzés és dal keveredik a képbeír és a tomboló zenében -, a világzűrben megsemmisülő kommunikáció-képességet „felülíró" dialógusvágya ugyancsak híradás, lelet, amelyen az utániság lejátszódik. 6. A kelepce (akkor): A puszta talányos rendje. A természet szabad horizontja alatt nyíló-záruló csapda. „Az alföldi táj egészen újszerű ábrázolása ez, mikrokozmosz, mégis hiánytalanul egységes, hangsúlyozott csupaszsága nem a táj szellemét, hanem a téma, a helyzet lényegét fejezi ki." (B. Nagy László) A labirintust megjárt férfit nem „odabent", hanem „odakint" a szabad ég alatt éri a golyó. Azt, hogy tágabb, univerzális a kelepce-helyzet, néhány nyugati elemző már akkor is észrevette: „...a Szegénylegények, érdekfeszítő kísérlet, hogy az emberi pillanat leírását megfossza emberiességétől, hogy világosan rámutasson az emberi összeroppanás körülményeire." (Pierre Billard - Cinema). Germi az II Tempónak ezt mondta: „Nálunk is elkelne egy olyan rendező, mint Jancsó, hogy komolyan filmre vigyük az olasz Risorgimentót." Kelepce (harmincöt évvel később): A leégett Budapest Körcsarnok, mint univerzális aréna. Penész színek. Romtöredékek. A históriai időtér: Pompei-Budapest. A pszichológiai időtér: a Latinovits- Madaras páros énvilágától a Mucsi-Scherer páros (persze az általuk formált figurák) énvilágáig terjed. „Ha fentről nézed a várost, a Duna látványa gyönyörű, de ha közel mész, labirintusba jutsz. Vigyázz, ezek nem szimbólumok, nem jelképek, ezek létező, valóságos romok... Hogy romokat látsz-e, vagy politikai vetület- ben országimázst, igazán nem megválaszolható kérdés, mert egy labirintusban jársz, élsz." (Grunwalsky Ferenc). Az aréna, mint régészeti lelet és mai kelepce. A lepusztultság körülzárt terében hajszolja magát a fehér abrosszal terített asztal körül a két pincérkabátos. Sehol egy ember. A végtelen ürességbe koncentrálódik... Mi? A szökés? Az üldözés? Ki szökik? Ki üldöz? Nincs mi után rohanni. Csak a másik után. A másiknak is a másik után. Nincs kibe kapaszkodni. Ha az egyik lihegve a földre kerül, csak a másikba kapaszkodhat(na), aki ugyancsak a másikba... Ha nem gyorsítanak, akkor rájuk irányuló puskacső, ravaszkattintás nélkül is végük van. De gyorsítani nem képesek. Pedig: „Nem lehet megállni. Eltaposnak. Ne hagyd abba..." 7
