Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Fehér Zoltán: A „rónasági csodák” nyomában (Az 1965-ös kiskunsági néphitgyűjtés)
gyakran tragédiákhoz vezetett. Történetek szólnak arról, hogy valaki agyonütötte harmatszedő szomszédasszonyát. De mindenkor akadtak olyanok is, akik a hecc kedvéért lepedőbe burkolózva leiének vagy boszorkánynak álcázták magukat, s ijesztgették a hiszékeny szomszédokat. Ám ezek között is kerülközött néha olyan bátor ember, aki odasújtott a tré- fálkozóra. Ezekben az álhiedelem-mondákban már a sajátmaguk hiszékenységét teszik nevetségessé az elbeszélők, amikor elmondják, hogy például a távoli fényjelenségek nem természetfölötti eredetűek. A hiedelmek felejtéséről árulkodnak efféle mondatok. „Má nem emlékszök nagyon vissza rá" - kezdi a búzakalász megrövidüléséről szóló legendamesét egy idős asszony. Néha maga az elbeszélő is csodálkozik, hogy emlékezetének rejtett zugából a gyűjtő kérdésére váratlanul előugrik egy régóta nem használt tudás-elem. „Amék gyerek foggal születik, abbú van a tátos... Hogy a fenébe jutott eszembe!" A természetfölöttit feltételező irracionális események némelyike sok adatközlőben még 1965-ben is a hiedelmekbe vetett hitet erősítették, s ezt azok elmesélése során is kifejezték. A tilos napon sütött kővé vált kenyérről szóló élménymondát ezzel fejezték be: „Én láttam a követ." Vagy: „Anyám is látta." Ha a terhes asszony megcsodál valamit, az meglátszik gyermekén. Ezt a tapasztalatot a maga példáján bizonyította egy asszony. „Rajtam is megmaradt (az anyajegy ti.)" A bagoly huhogása bizonyosan igaz haláljel. „Ezt hiszem, mert szegény apám..." A szülő említése a hitelesség legfőbb bizonyítéka. „Ez megtörtént apámmal", mondta mintegy igazolásképpen az elbeszélő apja csodálatos eltévedésének története végén. A hiedelmekben való hit gyöngülését jelzik a hiedelemközlésekhez fűzött efféle megjegyzések: a hulló csillag halált jelez, de „hogy ez úgy igaz-e, ezt én nem tudom. Ezt mondták biztosan. " A hazajáró lélekről is így nyilatkoztak: „állítólag hazajáró lélek volt. Ez föltételezte a nép." A kísértetjárta ház történetének elmondása után az adatközlő hozzátette: „Igaz vót-e? Én is ott vótam, ahun beszéték." Egy boszorkánytörténethez meg ezt fűzték: „Hogy aztán úgy vót-e igaz, nem tudom. Ha ők hazudták, én úgy hazudtam utánuk." A harmatszedés az eg)űk legélőbb hiedelem, mégis így beszéltek róla: „Ezelőtt vótak ilyenek, de most má nincsenek." Vagy a szerelmi rontásról: „A mostani tanútt nép má nem hiszi, hogy fantázia, de vannak még most is olyanok, hogy erős kételybe ejti az embert." A hiedelemvilág fennmaradása természetesen megköveteli a feltétlen hitet. Ezt a követelményt azonban csak a csépai emberrel kapcsolatban fogalmazták meg olyanféleképpen, hogy aki hozzá indul, „menjen nagyon jó szándékkal".Aki kételkedik, azt maga a halottlátó haza küldte, és figyelmeztette: „foglalja magát jobb gondolkodásba." Aki a hozzá vezető úton akár „egy ferde szót" mondott, nem kapott hírt halott hozzátartozóiról. A hiedelem-történeteket adatközlőink életük során sokszor elmondották már. Ezért ezek szinte kész „szerkesztett" szövegként élnek emlékezetükben. Más a helyzet azonban, ha ugyanezt a szöveget nem az ismerősök között kell elmondani, hanem egy ismeretlen néprajzi gyűjtőnek. A szokatlan beszéd-szituáció miatt néha nem tudja a mesélő, hogy mit hallgasson el, mit emeljen ki, mivel bizonyítson, mennyire fejezze ki azonosulását vagy távolságtartását mondandójával. Ezek a tényezők okozzák a bonyolult fogalmazásokat vagy az ilyen kimondott szerkesztési problémát: „Hogy is kezdjem, hogy jóra gyűjjön?" Amikor egy leiéről szóló ál-hiedelemmondát mesélt egy adatközlőm, a történetet megszakította a „sza- badságos katona" fogalmának tisztázásával. (Külföldön szolgált hazatérő leszerelt katonáról volt szó.) Majd a szokásos fordulattal folytatta: „pardon, az egyiket a másikba öltöttem." A magyar néprajztudomány megszületésekor, hasonló előzmények miatt, őstörténeti irányultságú lett, s a néphitben ősvallásunk emlékeit kereste. Örvendett, ha egy-egy archaikus, pogánykorinak tűnő hiedelmet sikerült megmentenie a feledéstől. A lakosság kulturális felemelkedését, nevelését, művelését célzó politika pedig intézményei révén retrográd- nak minősítette azt, s mindent megtett felvilágosító igyekezetében a sötét „babona" ellen. A 95
