Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Gömöri György: Nagy utazók és emigránsok (Magyarok a Restauráció-korabeli Londonban)
tartózkodás után elszegődik nevelőnek egy Cecil Tufton nevű angol úrhoz. Erről későbbi latin nyelvkönyvének 1663. novemberi ajánlásában (Dedicatio) számol be, ahol Tuftont mint „igen bőkezű patrónusát" illeti, „egyetlen Támogatóját és Mecénását" jellemzi (Jászberényi 1670: B-Bl). Tufton gazdag vidéki földbirtokos lehetett, akinek háza volt Londonban; itt, a fővárosban kezdte Jászberényi kiépíteni kapcsolatait a nyelvészekkel, s itt próbált „betörni" az angol könyvpiacra első kiadványával, az Examen Doctrinac Ariano- Sociniane c. műve, amit az RMK számon tart ugyan, de az UM1L nem említ. A magyar teológus, aki jó latinos volt (Comenius is tanította Patakon), persze latinul oktatta az ifjú Tuftont, s ez a tevékenysége adhatta neki az ötletet, hogy később nyelviskolát nyisson Londonban. Mielőtt erre rátérnénk, néhány szót kell szólni az Examen-ről is. Ezt az antitrinitáriusokkal vitázó 108 lapos szöveget, amit egy párbeszédes, 104 lapos újabb vitairat (az Orthodoxa S.S. Trinitatis Defensio) követ, 1662 első felében adta ki Samuel Browne londoni könyvárus. Mint azt előszavában Jászberényi elmondja, a könyv első részének ő csak szerkesztője, a szöveget Kolozsvárról kapta egy honfitársától, ahol az eredetileg németül íródott, s most latinra fordítva kiadja. A párbeszédes második részben, ahol a vita egy „Orthodoxus" és egy „Adversarius" közt folyik, Alstedt mellett holland teológiai szaktekintélyeket (Voetius, Hoornbeck) is idéz a szerző, aki ez esetben már alighanem maga Jászberényi. A magyar olvasót nem maga az unitárius-ellenes szöveg, mint a kiadvány előszava lepi meg - itt ugyanis Jászberényi áradozóan lelkes hangú szavakkal dicséri a pár hónapja beiktatott új erdélyi fejedelmet, Apafi Mihályt. Mivel itt egy olyan református teológusról van szó, aki I. Rákóczi Ferencet nevelte, s aki peregrinációja során évekig II. Rákóczi György anyagi támogatását élvezte, az előszó tónusa meggondolkodtató. Igaz, a fejedelem már 1660 júniusában elesett, a fejedelmi tisztséget Barcsai Ákos, majd Kemény János bírta ideig-óráig, s Ali pasa 1661 szeptemberében megválasztatta Apafit, de Kemény csak 1662. január 23-án esett el a törökkel vívott csatában, s az Examen imprimatúrája, nyomtatási engedélye ugyanazon év február 24-éről való, ami megfelel az új naptár szerint március 3/4-ének. Vagyis alig pár nappal azután, hogy Kemény haláláról értesülhetett, Jászberényi máris kiszedette és nyomdába adta előszavát. Lehetséges persze, hogy Apafi, aki 1662-ben Winchelsea konstantinápolyi követ útján már próbált kapcsolatba lépni az angolokkal, levélben biztosította támogatásáról az akkor már Angliában otthonos Jászberényit, esetleg küldött neki pénzt valamelyik új, Angliát látogató alumnusával, mégis szembeötlik, hogy az Examen ajánlása Apafit nem csak „a református egyház védelmezőjének", de a „régi szabadság helyreállítójának" (Avitae Libertatis Restitutori) és „az elnyomott haza felszabadítójának" (Patriae oppressae Liberatori) nevezi, s ekként dicsőíti. Ez a túlzott lelkesedés megerősíti azt a gyanúnkat, hogy ez a kiváló pedagógus és élelmes latintanár (aki Keresztúri Pál és Comenius módszerével oktatta a latint) bizony meglehetősen opportunista lehetett. S bár a Bethlen Miklós által leírt londoni bor- délyház-látogatás, ahová az orvos Enyedi Gáspár vitte el Bethlent, is Jászberényi társaságában történt (Kemény-Bethlen 1980:619), ebből nem vonhatunk le nyomós következtetéseket, csupán annyit, hogy mivel a londoni latintanár nem volt nős, lehet, hogy néhanapján ilyen, puritánoknak nem kifejezetten ajánlott örömtanyákat is felkeresett, ahol a lányok társaságában madeirát és oportóit is lehetett fogyasztani. (Azoknak a kedvéért, akik nem olvasták Bethlen Miklóst, elárulhatom, hogy a kíváncsi erdélyi ifjú ezúttal, saját bevallása szerint, csak „kicsit" vétkezett.) Viszont az 1662/63 táján, a londoni Charing Crosson indított nyelviskolának akkora sikere volt, hogy 1663-ban Jászberényi Pál már kiadhatott egy kisebb, 200 lap körüli latin nyelvkönyvet (Istitutionum grammaticartum Pars príma), amit egy évvel később a kétnyelvű Fax nova linguae latina/A New Torch to the Latin tongue követett oktávó kiadásban. 1670-ig az előbbi még négy, a „New Torch" pedig három újabb kiadást ért meg, úgy tűnik, szinte versengtek érte a kiadók. Rendkívüli siker ez az angliai latin nyelvkönyvek történetében; okát 66
