Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (Beszélgetés Veress Dániellel – Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)
„Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok" Beszélgetés Veress Dániellel- Ifjabb hadadi báró Wesselényi Miklós halálának 150. évfordulóján kötete jelent mega zsibói nagyúrról, alcíme szerint Glosszák Wesselényi Miklós művéhez, életéhez, eszmevilágához. Ez az összeállttás, a Férfibú és történeti gyász, elsősorban azért késztet töprengésre, mert már korábban is írt Wesselényiről, időrendi felsorolásban - kötetben is megjelent - 1971 decemberében bemutatott színművet, a Gráfenbergi éjszakák-af, majd ezt követően bő kísérő szövegekkel kiadott egy szemel- vényes válogatást Balítéletekről című művéből (1974), írt egy regényesített élet- és személyiségrajzot, mely Budapesten jelent meg 1983-ban, végezetül egy terjedelmes életrajzvázlatot egy 1996-ban megjelent zsibói kiadványban, a Torony Erdély kapujában. Ez az ugyanazon történelmi személyiséghez és nyilván tárgyhoz való konok visszatérés jelöl valamilyen irodalmi munkásságára általánosan is jellemzőt. Ugyanakkor ismétlődő vállalkozása felvet megkerülhetetlenül egy átfogóbb érvényű kérdést is: íróként minek tartja magát, hiszen a lexikonok, irodalomtörténetek, váltakozó sorrendben, hol kritikusnak, hol tanulmányírónak, hol irodalomtörténésznek, hol drámaírónak minősítik. Ebben a több-műfajúságban van valamilyen szándékoltság, elv vagy rendszer, mely a tudatos írásos építkezésre utal?- Utóbbi kérdésre nem nehéz válaszolnom. Tevékenységem alapján, de szívem szerint is egyszerűen írónak, pontosítva szándékaimat, hagyományfeltáró, hagyományőrző, hagyománynépszerűsítő írónak tartom magam, aki különböző műformaváltozatok álorcájában - versen kívül minden műfajt műveltem, még novellákat is írtam - lényegében esszéírónak tartom magam. Ebben az „öszvérműfajban" találtam meg az alkatomhoz legjobban simuló kifejezésformát. Mellesleg sokat foglalkoztatott a magyar és az egyetemes esszéírás kérdése, mind gyakorlatáról, mind a műfaj elméletéről számos alkalommal írtam is. írásaimban, legyenek azok nagyobb tömbök, kismonográfiák, irodalomtörténeti dolgozatok, életrajzok vagy pályaképek, egyértelműen kimutatható az esszé-jelleg, miként a kurtább terjedelmű írásaimban is. Az esszé az én értelmezésemben sokhasadásos műforma, jellege szerint kísérlet, megközelítés, mely túlvisz szigorúan vett tárgyán, szándékom szerint mindég egy általánosabb elv kifejezője is igyekezett lenni. Legotthonosabban a személyesen is emlékező dokumentum-esszében érzem magam, melyben a tárgyhoz kapcsolódó adatolás és kifejtés beolvad saját személyes emlékrétegeimbe, gondolattársításaimba, tehát nemcsak alakok és korok kivetülése, hanem szubjektív kitárulkozás is, vallomás az idő-faktor tetszőleges keverésével. Az ismeretértelmezés élménytöredékeket is magába ránt, nemcsak a múltról, hanem magának a fogalmazásnak jelenéről is szól; a felidéző vetélője ide-oda jár az időben, miközben felsejlik - hol a háttérben, hol beemelve a törzsszövegbe - a fogalmazó portréja, sőt életrajza is. Ezért nevezem a magam által értelmezett esszé-modellt „ürügyműfaj"-nak.- Az azonos személyhez való ismételt visszatérés még több esetben megismétlődik. Például Zágoni Mikes Kelemenről írt színművet (Négy tél, 1968.), Budapesten megjelent regényes életrajzot (így élt Mikes Kelemen, 1978.), melyért nívódíjat kapott, közben egy kismonográfiát (A rodostói csillagnéző, 1972.), kiadott egy kötetnyi tanulmányt (Mikes és a szülőföld, 1976.), összeállított egy breviárium antológiát (Édes néném, 1995.) s gondozója volt négy vagy öt - köztük az első román 60
