Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - „...csak nézett ránk és hallgatózott" (Gion Nándorral beszélget Elek Tibor)
csak nézett ránk és hallgatózott" Gion Nándorral beszélget Elek Tibor*- Közismert, hogy pólyád a hatvanas évek második felében indult a legendás hírű Új Symposion nemzedék tagjaként. 1968-tól sorra, szinte évente jelentek meg a jobbnál jobb, általában pályadíjnyertes regényeid (Kétéltűek a barlangban, 1968; Testvérem joáb, 1969; A virágos katona, 1973; Latroknak is játszott, 1976), novellásköteteid (Ezen az oldalon, 1971; Olyan, mintha nyár volna, 1974) a később megfilmesített ifjúsági regényeid (Postarablók, 1972; A kárókatonák még nem jöttek vissza, 1977; Sortűz egy fekete bivalyért, 1982). Hogyan látod ma az eltelt 30- 35 év távlatából a Symposion-nemzedék irodalomtörténeti szerepét, helyét, s benne, hozzá képest a saját indulásodat?- Szerencsére beleszülettem és belekeveredtem egy olyan helyzetbe, eseménysorozatba, amikor jó volt Jugoszláviában magyar írónak lenni. De kicsit messzebbről kell indítanom. Én becsületes géplakatos vagyok, diplomám van róla, bár a szakmából semmit nem tudok, én voltam a világon a legügyetlenebb géplakatos. A szerencse az, hogy amikor az iskolát elvégeztem és dolgoznom kellett volna géplakatosként, akkor Jugoszláviában, Újvidéken megnyílt a magyar tanszék, ahová még ilyen szakiskolából is fölvették a hallgatót, ha a különbözeti vizsgákat letette. Én letettem, s így bekerültem a bölcsészkarra, a magyar tanszékre, azzal a céllal, hogy majd író leszek. A szerencsém azzal folytatódott tovább, hogy az újvidéki rádióban akkor már volt magyar szerkesztőség, magyar műsor, és engem ösztöndíjaztak, amiből tudtam fizetni az albérletemet, az ebédemet és a vacsorámat, meg heti három doboz cigarettát. Ennek segítségével végeztem el az egyetemet. Aztán beálltam egyfajta szaladgáló újságírónak (mivel a rádiótól kaptam az ösztöndíjat), előbb plakáthíreket írtam, majd hosszabb cikkeket is, és így araszolgattam a szerkesztőségben újságíróként. Közben a kollégák tudomásul vették, hogy éjszakánként könyveket is írok, mert az a mániám, hogy író legyek, s benne vagyok a Symposion mozgalomban. Azokban az években fölfutott Jugoszláviában egy fiatal magyar értelmiségi gárda, akik a magyar tanszéken, profi módon, irodalmat tanultak. Mint minden első generáció, akik be- kerülnek egy egyetemre és azt hiszik, hogy ők mindent tudnak, mi is azt hittük. Az akkori jugoszláv politika nagyon jól látta a mi helyzetünket, s igyekezett kézben tartani, irányítani bennünket. Azt mondta: jól van fiúk, tanuljatok, csináljátok, írjatok, ti különb magyarok vagytok, mint a magyarországi magyarok. S ez nem is volt egészen blöff, ugyanis a korombeli magyarországi írók akkoriban ötévenként jelentettek meg könyveket, amikor én évenként, s erre volt pénz. Csakhogy volt ennek az egésznek egy svédcsavarja: különb magya* 2002. január 22-én volt a budapesti Károlyi Palota Kulturális Központ kortárs magyar írókat bemutató sorozatának vendége Gion Nándor. Az akkor készült beszélgetés után megállapodtunk Nándorral abban, ha új regényét befejezi, visszatérünk még az addigra lejegyzett szövegre és kiegészítjük. Erre sajnos már nem kerülhetett sor, így az eredeti, általa már jóvá sem hagyott, de a magnófelvételről, hitem szerint pontosan, minimális stilisztikai változtatásokkal lejegyzett szöveget tudom csak közzétenni, abban a reményben, hogy ezzel is hozzájárulhatok az életmű teljesebb megismertetéséhez. E. T. 16
