Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk"

alatt, a Latroknak is játszott cím alatt a három regény ismét megjelent. Ez már nem fogyott el olyan nagy példányszámban, de itt megírtam, és akkor jöttem rá, hogy még mindig nem írtam meg végig ezt a történetet. Valahol hiányzik az a rész (akik benne voltak a korban, tudják, milyen volt), hogy 1947-48 után, amikor megtörtént az összeütközés, politikai összeütközés a Szovjetunió és Jugoszlávia között, a jugoszláviai magyarok duplán gyanúsakká váltak. Egyrészt, mert magyarok, másrészt, mert Magyarország is ehhez a táborhoz tartozik, ebből kifolyólag tehát lehet, hogy jobban vonzódnak ehhez az oldalhoz, mint amahhoz, amit a titóista Jugoszlávia vall, és akkor is eléggé megtizedelték, nem annyira, mint a háború után, de eléggé megtizedelték az ottani magyarokat. És mondom, duplán gyanússá váltak, tehát ott egyáltalán a visszavonulással folyton bajok voltak. Nos, ezt a részt még nem tudtam megírni. Úgy döntöttem, hogy ezt írom most meg. Ebből a trilógiából lesz egy négyrészes regény, mert ezt még hozzá kell írni és hozzá is lehet. Meg fogom csinálni. No de közben idejöttem.

Nagyon szerettem volna panaszkodva átjönni Magyarországra. Hogy engem hogy elnyomtak ott Jugoszláviában, és hogy mennyire megszenvedtem a magyarságomért. De ez nem igaz. Nem nyomtak el, nem is szenvedtem. Támadgat- tak valóban, volt úgy, hogy csapkodtak körülöttem a villámok, de még amikor a Milosevic-rezsim került hatalomra, jóformán én voltam az egész Vajdaságban az egyetlen főszerkesztő, akit nem váltottak le és nem rúgtak ki az utcára, nem csuktak le. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy ennek a fickónak valami neve van, az irodalomban is, hagyjunk meg valakit, holott szinte én magam provokáltam, hogy rúgjanak ki. Egyáltalán nem mentegetőztem azért, amit korábban csináltam, amit a szerkesztőségem csinált. Mert itt arról volt szó, hogy voltak az autonomisták, engem azok választottak meg, akik a Vajdaság autonómiáját őrizték és abajgatták. Ez megbukott, hát persze hogy elővették a főszerkesztőket, hogy ti annak idején az autonómiáért ágáltatok, mit is csináltatok? A ti embereitek mit is csináltak? Ez egy egységes Szerbia. Minden főszerkesztő mentegetőzött, hogy amikor történtek az események, épp szabadságon volt, beteg volt. Ezeket sorban, kirúgták. Én voltam az egyetlen, aki azt mondtam, hogy uraim, mert akkor az elvtársról áttértünk erre, tessék megnézni, mi ment a műsorban. Én egy száztagú szerkesztőséggel rendelkeztem, uraim, minden, ami elhangzott, az én tudtommal hangzott el. Váltsanak le, de mást ne bántsanak. Hatásosan hazudtam. Annyira megdöbbentek, hogyan lehet valaki ennyire őrült, hogy ilyesmiket vállal, hogy nem váltottak le. Azt mondták, jó, tényleg tényeket közölt csupán, és maradtam. Még csak nem is úgy jöttem át Magyarországra, hogy azt mondhattam: engem mint főszerkesztőt lenyakaztak. Nem. Egyszerűen átjöttem, mert éreztem, hogy az nem az én világom többé, és én már hasznosat nem tudok ott tenni.

Az a világ ellenem fordult. Főszerkesztőként nem tudtam hasznos lenni. írni pedig itt is tudok.

Még főszerkesztő voltam a rádióban, ahol a műsorokat építették le. Nagyon ravasz módon. Fölszólítottak, hogy 20%-át az embereknek el kell bocsátani. Én mondtam, hogy nem bocsátom el, mert ahhoz, hogy ilyen műsort adjunk, ahhoz kell nekem száz ember. Akkor kezdték behívni katonának az embereket, a fiatal

11