Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)
végső eredménye, hogy a falu népe az egyetemes kultúra szintjére emelkedik. Tehát mindenki végezze a maga dolgát: a falukutató is, az irodalom is. (...) Ha az irodalom árán kutatják fel a falut, nem adnak a falunak semmit, s mindent elvesznek az irodalomtól. Nem az irodalmat kell mindenáron népiessé tenni, hanem a társadalmat olyanná, hogy a nép megértse és élvezze, átvegye, feldolgozza az irodalmat. "15 Érdemes volt hosszabban idéznünk e kioktató, némelykor epés gondolatmenetet, mert megleljük benne a viszály magvát: az ízig-vérig urbánus Márai a magas irodalom, a városi, a polgári kultúra öntörvényű s felsőbbrendű voltát tételezve és védelmezve polemizál a népiekkel, azzal vádolván őket - s ne firtassuk, mennyi joggal! -, hogy a falu műveltségének színvonalára, vagyis a parlagiságba akarják lesüllyeszteni a literatúrát. S jóllehet ez a fullán- kos fejtegetés a társadalom átalakítását nevezi meg az általános civilizálódás (elő)feltételeként (s e koncepció szükségképp találkozik „Illyések" elképzeléseivel), az ellentét mégis feloldhatatlan. Márai számára az irodalom és a kultúra urbánus irodalom, urbánus kultúra, s szerinte a falunak a városi, a polgári műveltséghez kellene fölemelkednie, azt kellene a magáévá tennie. Ehhez az alapeszméhez a népi írók semmi szín alatt nem csatlakozhattak, Márai pedig makacsul ragaszkodott hozzá. Egy 1944-es naplóbejegyzésében ez áll: „Miért vagyok »urbánus« ? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: (...) a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, Imnem a fórumon. '16 Az 1945-ös diáriumban - immár magának Illyésnek címezve - látjuk viszont ezt az ideát: „Illyés könyve: »Csizma az asztalon« (...) A falusi életet ajánlja az íróknak a városi élet helyett; a »megtisztulást« ... - Esztendeje falun élek (...) Mit mondjak, egy író szemszögéből, a falusi élet dicséretére? Nem mondhatok sokat és üdvösét. - Csak azt mondhatom, hogy falun számomra, egy író számára, minden pillanatban hiányzik valami. (...) Mindenekelőtt hiányoznak a könyvek; (...) Illyés nem érti, hogyan keletkezett Athén vagy Róma? - ha utánanéz, könnyen megtudja, hogy a városok keletkezésének szigorú emberi törvénye van: az agorákon nemcsak az átvonuló kecskepásztorok állottak meg ötletszerűen itatni és fecsegni, hanem megérett valami, formát kapott; s aztán, metropolisszá fejlődve, természetesen elhalt... De addig! (...)- Nem, a civilizáció nem hiányzik. (...) Ami hiányzik, a műveltség."17 S ugyané felfogást egy 1955-ös naplóbejegyzés már a tizenkilencedik századba is visszavetíti. Márai szerint Arany János („Szegény Arany...") csupán „...a korabeli »népies« tilinkózás légköri terrorjának engedelmeskedve (...)" dicsérgette 1860-ban egy jelentéktelen francia vidéki költő Párizs- és modernségellenes „gyöngyösbokréta-poézis"-ét, pedig „...a francia líra soha nem rázta le Achille Millien kedvéért a »főváros irodalmi jármát« , ahogy a magyar népi költészet sem fejlődött soha a »Nyugat« folyóirat Babits - Kosztolányi - Tóth Árpád-szintjéig. Arany nem »népi költő«, hanem a népből származó nagy költő, aki legjobb ösztönzéseit nem tilinkós kondásoktól, hanem a görög és a nyugati irodalomtól, egyszóval az örökké »urbánus« világirodalomtól kapta."1* (Nem csupán a népi-urbánus ellentét abszolutizálása méltó a figyelemre itt, hanem Arany János nevének a feltűnése is. Tudjuk: az emigráns Márai megannyiszor s mindig feltétlen hódolattal szólott diáriumaiban a Toldi szerzőjéről, kinek művei legállandóbb olvasmányai közé tartoztak, rajongása azonban túlmutatott önmagán, több volt egyszerű magánvonzalomnál. Túlmutatott, több volt, hiszen tudjuk azt is: a „népiek" Petőfi- kultuszára az „urbánusok" Arany-kultusza felelt.19) Ez a koncepció egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy megnehezüljön, sőt, lehetetlenné váljék bármiféle párbeszéd, ám fűzzük még hozzá: az 1944-ben vidékre, Leányfalura szorult Márai szinte kizárólag az önző, kapzsi, harácsoló, haszonelvű lényt látta meg a falusi emberben, a parasztban.21' S épp, mert hasonló tulajdonságokat vélt fölfedezhetni a „paraszt" Illyésben is, korántsem meglepő, hogy a kezdetben sokkal inkább csak eszmei ellentét személyes ellenszenvbe fordul át. A Nem menekülhetsz költője a felszabadulás után nőtt már-már diabolikus figurává Márai szemében, az elvtelen megalkuvás, a hatalommal való paktálás, a fölösleges és káros politikai szerepvállalás, az 47
