Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
való félelem pedig nagyon régi, talán örök emberi érzelem, amely újra s újra kiváltja a jelet hagyni a világban mélyen emberi szándékát. A történeti tét, amely az 1920-as, 30-as évek fordulóján különösen élesen merült föl, nem független az előbbi, mondjuk így, emberi elemtől, de konkrétebb s „materiálisabb" annál. Egy antagonisztikus ellentétektől súlyosan terhelt társadalomban ugyanis az „alullévők" anélkül aligha változtathatnak kiszolgáltatott helyzetükön, hogy vágyaikat, emberi világukat ne tudnák megjeleníteni - önmaguk számára is, de a többiekkel tudatosítandókként is. (Ezt az összefüggést, egy másik relációban, József Attila Brichta Cézár könyvéről írott kritikájának nevezetes bevezető passzusa mondja ki klasszikus tömörséggel.) A húszas évek végétől egyre nagyobb számban, egyre határozottabb arcéllel föllépő népi mozgalom legnagyobb s legpozitívebb történeti teljesítménye, a máig élő hiedelemmel ellentétben, nem is a „három millió koldus" szociális helyzetének, nyomorának föltárása, nyilvánosságra hozása volt. Ennél - bármily nagy érdemként kezeljük is - nagyobb eredmény volt, hogy a népi mozgalomban, az első generációs értelmiségiek mellett s az új orientációt kereső régi középosztálybeliekkel szemben, magának a parasztságnak, mint szociokulturális entitásnak a tagjai is fölléptek. Ez a Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István s mások nevével fémjelezhető, összességében a negyvenes évekre már nem is kis létszámú vonulat, egyes tagjainak minden gyarlósága, sőt bűne ellenére, egy osztály önmaga érdekeinek képviseletéhez való fölnövekedését tanúsította. (A későbbi kudarc külön történet, okai meglehetősen sokrétűek.) Illyés Gyula, ahogy más vonatkozásban Erdei Ferenc is, e vonulat fegyvertársaként, kedvezőbb egyéni helyzetű előharcosaként útegyengető (is) volt. Mint a Három öreg s annak Babits Mihály adta kanonizációja mutatja, legitimálni tudott egy olyan emancipációs törekvést, amelynek addig csak szórványos és elszigetelt, lényegében eleve kudarcra ítélt kísérletei voltak. 7 A Három öregnek és a Nehéz földből idézett passzusnak az esztétikai értékét természetesen e versek megalkotottságának módja adja. Erről megint csak hosszan lehetne értekezni, s a tiszta művészet követelményei szerint elsősorban erről kellene beszélni. Nehéz volna azonban tagadni, hogy esetünkben az esztétikai érték jelentős részben abból fakad, hogy a „sajátnak" és a „képviseltnek" a megjelenítése szerves egységként történik, s egyúttal mindkét vers láthatóvá teszi saját eredetét és (történeti) meghatározottságát is. Azaz, úgy „képvisel" valamit, hogy e képviselet mint saját legszemélyesebb igénye, legbensőbb késztetése artikulálódik. Ennek megértéséhez - egyáltalán: fölismeréséhez - azonban szükséges egy olyan értelmezői horizont, amely - bár ma ez „korszerűtlen" és zavaró - nem tekinti természetesnek s igazságosnak, hogy egy óriási többség alárendelje emberi vágyait egy privilegizált kisebbség „önkiteljesítő" igényeinek és érdekeinek. 33
