Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
voltát és a városi életformát öltse magára, mert az erkölcstelen. Nem a népviselet selyemharisnyára és kosztümre cserélése az amorális, hanem maga a tett, az egyik életformának a több pénz reményében való elhagyása és egy másik magára öltése. Ezt a szociális és társadalmi érzékenységet tükröző éles elkülönülést Herceg 1938-ban az író szerepkörének regionális specializációjával kívánta áthidalni: „E törvény alól csak az író lehet kivétel, akinek az életformája, ha polgári is, de tudatában ott élhet a népben, megszívhatja magát tápláló nedveiből, hogy a másik parton eresszen lombokat." Nem érdektelen szemléltető párhuzamként megemlíteni a hatékony regionalitás létrehozására tett kísérlet erdélyi változatát, a transzszilvanizmust. Pomogáts Béla Az erdélyi gondolat az ezredfordulón79 című tanulmánya szemléletes összefoglalót ad a kérdéskörről. Pomogáts idézi Kós Károlynak az 1921. január 23-án, tehát még nagyon röviddel Trianon után közreadott, Kiáltó szó című röpiratából a történelmi és irodalmi öneszmélés szempontjából fontos, és egyben a centrum-periféria viszonyát felismerő és rámutató részt: „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön-örökké." A Kós által majd felélesztett Transzszilvanista eszme, az erdélyi gondolat végső soron nem nyert pontos fogalmi meghatározást, de közös magatartáseszményként, munkaprogramként, a „védekező kollektivitás" (Babits Mihály) fegyvereként működött. Alaptételét Kós az 1929-ben Kolozsvárott közreadott, az Erdély - Kultútörténeti vázlat című munkájában fogalmazta meg, amely szerint „úgy ábrázolta Erdélyt, mint sajátos földrajzi, történelmi és kulturális egységet, amelynek népei: a magyarok, románok és szászok nemcsak »anyanemzeteikkel« tartottak fenn szoros kulturális rokonságot, hanem az együttélés több évszázados hagyományai folytán élénk művelődési kapcsolatba kerültek egymással is. A három erdélyi nép viszonylagos egyensúlya hozta létre autonóm kulturális fejlődésük lehetőségét. Ennek során a három erdélyi kultúra egymásra is állandó hatást gyakorolt." 80 Tekintettel, hogy az erdélyi gondolat mibenléte nem került ideológiai megfogalmazásra, megnyilvánulása szerzőtől szerzőig különbözött: ,flz a változat, amely leginkább Kuncz Aladár és Ligeti Ernő nevéhez köthető az erdélyiség európai, egyetemes lelki tulajdonságait tekintette meghatározónak, a Kós Károly, a Reményik Sándor és Aprily Lajos nevéhez fűződő változat a történelmi Erdély sajátos hagyományait emelte ki, Makkai Sándor a kisebbségi lét erkölcsi minőségét tartotta fontosnak, Nyírő József, Szentimrei Jenő, Tamási Áron és általában a székelyek az erdélyi (székelyföldi) népi hagyományban és kultúrában találták meg a transzszilvanizmus forrásait." 81 Végül hadd idézzem Cs. Gyimesi Évának a Gyöngy és homok (1991) című tanulmánysorozatából a témát összefoglaló néhány gondolatát: „Eredeti szerepe szerint ez a transzszilvanizmus válasz az erdélyi magyarság helyzetében előállott változásra: a Trianon utáni kisebbségi létre, az anyaországtól elszakított nemzettöredék új politikai adottságaira. Ebben a helyzetben kellett a kisebbségi magyarság helyzettudatát megfogalmazni, és - ami talán még sürgősebb volt - újrafogalmazni, megerősíteni nemzeti azonosságtudatát. [...JA transzszilvanizmus szellemi-erkölcsi védekezés, pozitív válasz volt az elnyomatás, az elhagyatottság negatív következményeivel szemben, minthogy segített erkölcsileg elfogadtatni azt a helyzetet, amelybe az itt élő magyarság került. Mindenekelőtt az volt az ideologikus funkciója, hogy szükségből erényt kovácsoljon: a hátrányt mintegy előnynek mutatva, a kisebbség magárautaltságát az önállóság szép lehetőségeként, a sajátos értékteremtés esélyeként mutassa fel. a transzszilvanizmus nem a kisebbségi helyzet és alapérdekek józan tudatosítása volt, hanem »hit és aspiráció«, vágyálom, amely hamis valóságképet konstituált. Az érvül használt történelmi tények mind csupán részigazságok, melyeket az író-ideológusok túláltalánosítottak, hogy elfedjék velük az egyéb, főleg negatív történelmi tényeket." 82 Említettem már, Herceg János a második világháborút megelőző években, a jugoszláv - magyar közeledés esztendeiben a Vajdaságban minden anyaországi kapcsolatnál fontosabbnak ítélte a vajdasági mozgalmat, az itt élő népek egymáshoz való közeledésének 74
