Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
amely színre viszi a sajátnak az idegenben és az idegennek a sajátban való dialógusát. Ezzel lehetővé teszi a nyelvi és kulturális határok és identitások problémájának, a periféria és a centrum dialektikájának újraértését." Herceg János a híd-, illetve a közvetítőszerepet nem csupán a centrum és a periféria, vagyis Budapest és a Délvidék, hanem a policentrikus összekapcsolódás igényével vetette fel a Trianon után elszakított államrészek irodalmai között, és ezekkel egyetemben, nagyon korán felismerte a délvidéki irodalom kötődési igényeit a világirodalom (ezzel mindenek előtt nem az esztétikai igényességet hangsúlyozván, hanem a haladó szociális eszméknek nyitva kaput), legnyomatékosabban pedig a délszláv nemzetek irodalma felé igyekezte kalauzolni a Délvidéken maradt kisszámú - és a délszláv literatúráról szinte semmilyen ismerettel nem rendelkező olvasóközönséget. A szerb és a horvát nyelv által azonban nem csupán az eredeti alkotásokat ismerhette meg, hanem azok közvetítő nyelvként segítettek a világirodalom alkotásait is a maga és olvasói látókörébe emelni. E. E. Kisch: Raj Amerike című könyvét például a belgrádi Nolit 1931-es kiadásában olvasta és írt róla A Mi Irodalmunk hasábjain ugyanezen év február 8-án, „a modern reportázs" példáját éltetvén benne, amely ugyan szerinte igencsak távol áll a szépirodalomtól és a művészettől, de mégis többre tartja a szavak és színek tömegét görgető szépirodalmi l'art pour l'art-izmusnál, mert a korszerű riport ezzel szemben mégis inkább szépirodalmi feladatot vállal, és lenyúl „az élet leplezetlen igazságaihoz". Else Feldmann: Der Leib Der Mutter című „úgynevezett modern regény"-ét eredetiben (E: Prager Verlag, Leipzig - Wien) olvasta, és recenziójában (Kalangya, 1932. szept. 5.) a pszichopatológiai megnyilvánulásokban dúskáló történetből a szociális felkiáltójelet hiányolta, „mert az ember nem érez szánalmat, hanem inkább valami utálatfélét ezekkel az öntudatlan és tehetetlenül vergődő beteg figurákkal szemben" . Ahogy nyomon követjük Herceg János publikációit a harmincas évek elején, szinte kizárólagos világirodalmi érdeklődést tapasztalhatunk. Szergej Jeszenyinről írt tudós megemlékezést ( A Mi Irodalmunk, 1933. jan. 8.), majd Emil Ludwig: Mussolini vallomásai című könyvét ismertette - modern Néróként ábrázolva a dúcét (Kalangya, 1933. 2. sz.), Hans Fallada: Mi lesz veled - emberke? című regényéről írt gazdag tartalmi kimutatást (Jugoszláviai Magyar Újság, 1933. jún. 30.). Az 1934-es esztendőben öt publikációja közül kettő volt világirodalmi tárgyú (Rahmanova naplója68. Kalangya. 1934. 2. sz.; Paul de Kruif: Akik életünkért harcoltak. Kalangya, 1934. 9. sz.), 1935-ben hét írását jelentette meg, amelyek közül ugyancsak kettő volt világirodalmi témájú (A. Nyeverov: Taskent. Reggeli Újság. 1935. ápr. 28; Louis Aragon: A bázeli harangok. Kalangya. 1935. 7. sz.). A következő, 1936-os esztendőből egyetlen írása maradt fenn, majd 1937-ből egy se. Aztán 1938-ban, a megjelent nyolc szövege közül hat vagy közvetlenül, vagy közvetetten a jugoszláv irodalommal kapcsolatos, és ettől kezdve töretlen a délszláv literatúra iránü vonzalma, és annak ismertetésére irányuló kötelességérzete. A jugoszláv irodalom népi vonatkozásai című, a centrumnak szánt, a Kelet Népe 1938-as első számában megjelent tanulmányában Közép-Európa akkor legfrissebben egyesült irodalmáról azonnal leszögezte, hogy külön hagyományokon, lélek- és tájhangulatokon nevelkedett irodalmakról van szó, amit egyfelől a bizánci, másfelől a latin kultúra istápolt. Hiába van ugyanis - írja Herceg - vérségi kötelék a szerb, a horvát és a szlovén nép között, „egy nemzet kultúrájának a kialakulásában a hagyományoknak, a nyelvnek és a vallásnak jut a legfőbb szerep" . Éppen ebből eredeztethő, hogy a szerb nép az ortodox-pravoszláv vallásánál, illetve annak archaikus nyelvénél fogva „öncélúbb", és irodalmuk születése is a nemzeti relígió misztikumát adja, az évszázados török elnyomás következtében szinte teljességében a népköltészetre szorítkozik, míg a horvátok és a szlovének esetében a latin kultúra integrálódik (vagy inkarnálódik) a nemzetben. A három irodalom közeledése a török háborúk következménye69 - érvel Herceg -, a szerbeknél ekkor jelentek meg a testvériségről szóló és a szláv győzelemről álmodozó hősi énekek, eposzok, a guzlicások dalai, amelyek felváltják 71
