Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
ki maga elé: alig néhány hónap, s mivel az antológia két kötete betűrendi sorrendben közölte a szerzőket, a névsorban elöl állóknak csupán néhány hetet szabott határidőül, aztán, ugyan engedményt tett a couleur locale megvalósulásával szemben az általános irodalmi értékek javára, de a jövőből akart példatárat alkotni. Olyan írásokat kért ugyanis a szerzőktől, amelyek korábban nem jelentek meg33, így „hozott anyagból" volt kénytelen dolgozni. Ki is ábrándult belőle alaposan, s noha sikerült kivédeni a „protezsált" szerzőknek az antológiába való bejutását-34, úgy érezte, hogy eredeti, lendületes elképzelése helyett „kivénült, mindentől távol álló dilettánsok műhelye" kerül ki keze alól. Valóban: Szenteleky Érvényesülni! című elbeszélése35, valamint Börcsök Erzsébet Vándor a Nisavánál című novellája mellett szinte semmi se támasztotta alá36 a szépreményű koncepciót, hogy felmutassa a vajdasági irodalom helyi szellemét, transzlokalizmusát és regionalitását. Utasi Csaba 1993- as tanulmányában a következő végkövetkeztetést vonta le a Havas Emil és Szenteleky Kornél között vitát kiváltó37 antológiával kapcsolatosan: „az Akácok alatt koncepciója csakugyan meghiúsult. Szenteleky ellentmondásos vágyképzetei nem tudtak tüzet csiholni a magabízó vidéki dilettánsok körében. S mégis, elkeseredett, csaknem irracionális gesztusa, mellyel a semmiből valamit, értéket, maradandóságot, jövőt akart teremteni, irodalmunk legfényesebb pillanatainak egyikét idézi." 38 Szenteleky (Csuka támogatásával) a Vajdasági írás egy évi megjelenése után egy másik irodalmi mellékletet, A Mi Irodalmunkat szerkesztette, majd 1932 tavaszán a Kalangya indult el a vezérlete alatt, a vajdasági táj színeit és az itteni élet szépirodalmi visszatükrözését tűzve a lap lobogójára, megint csak alább hagyva a mércét a műkedvelő szintű toliforgatók javára, hiszen az írástudatlansággal küszködő, az anyanyelvi kultúrától elszakított lakosság közül nem bukkantak számolatlanul elő a zsenik, az istenadta tehetségek. Szenteleky első körbepillantásakor csak a hiányokkal szembesült: nincs semmi ezen a „lapályon", panaszolta; nincsenek történelmi emlékek, történelmileg jelentős személyek, se események, vagyis a vajdasági magyar költő a hagyományok híján csak a jelenben találhat témát és célt a versíráshoz. S midőn Havas Emil úgy tartotta, hogy a „jugoszláviai magyarság a volt Nagy Magyar Alföld népének történetileg, néprajzilag és kulturálisan is összefüggő, integrális része", Szenteleky azt igyekezett bizonyítani, hogy a délszláv környezetben való lét meghatározója az itteni magyarságnak, ezért még a bácskai és a bánáti, a baranyai és a szerémségi magyarok is különböznek jellegzetességeikben. Vagyis az etnikum azonos, de a közösségi jellegzetességek eltérőek. Szenteleky szerkesztőutóda, Szirmai Károly, a kiváló, és maga elé magas mércét állító novellista azonban a mennyiséggel szemben a minőségre esküdött és szembeszállt a dilettantizmus vadhajtásaival. Említsünk azonban másokat is az elfelejtett vagy számontartott előkészítő-elődök közül! Műnk Artúr (1886-1955) a két világháború között a legolvasottabb vajdasági regényíró, A nagy káder (1930) és Hinterland (1933) című művei bizonyultak legközkedveltebbnek. Farkas Geiza (1874-1942) intellektuális alapvetésének a vajdasági magyar irodalomra gyakorolt hatása irodalomtörténet-íróink megbecsülését élvezi, de lényegi feldolgozást mindmáig nem nyert. Radó Imre (1885-1944) a naturalizmus árnyékában, Börcsök Erzsébet (1904-1971) az egymásnak feszülő nemzeti determinizmust hangsúlyozó prózájában, Kristály István (1890-1944) a szubjektív naturalizmus és a lírai impresszionizmus közötti határvonalon álló parasztábrázolásban, Cziráky Imre (1897-1973) anekdotikus népiességével nyitott folyta- tási lehetőséget a honi írók jövendő nemzedékeinek. Igazi közönségsikert elsőként talán Majtényi Mihály (1901-1974) élvezhetett. Művészetében az expresszionista novelláktól jutott el a kedélyes történetmondásig. Világképét meghatározta Taine miliőelmélete, hőseinek sorsát pedig a determináció, a magukban hordozott sors vezérelte. A Zomborban töltött újságíró-éveiben (1929-1937) írta a kora viszonyait 58
