Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

lom mellékterméke és visszfénye; jelentékeny hányadában vidéki képződmény és szociológiai, társadalomlélektani dokumentum." Végül mégis elismeri az önállósulási folyamatok szükségszerűségét: „Változást az idő múlása és a történelmi fordulat hozott: 1945-tel megnyílt a lehetőség arra, megteremtődtek hozzá a feltételek, hogy ezek az irodalmak kisebbségi, másodrendű helyzetükből kiemelkedjenek és nemzetiségi önállóságra, kulturális autonómiára tegyenek szert."

Tény tehát, hogy irodalmi múltunkat az újbóli értékelés és minősítés szándékával kell vizsgálnunk. Az irodalom története természetesen nem azonos sem a művek, sem az alkotók történetével. A művek élhetnek, hathatnak, a megalkotók élete határos. Ám, amennyiben történetről beszélünk, s arról, ami a történelem során az irodalommal történt, nem hagyhatjuk említetlenül éppen a műveket és az életműveket, amelyekből a történet összeáll.

Végül hadd idézzem a kisebbségi irodalom viszonyrendszerének egy meglehetősen új keletű megfogalmazását Pomogáts Béla 1997 őszén megjelent értelmezéséből: „A kisebbségi sorsba került magyarság jelentékeny áldozatokkal létrehozott kultúrája (irodalma) az egységes nemzeti kultúra kényszerű felbomlásának eredményeként jött létre, a megfelelő országrészek (Erdély, a Felvidék és a Délvidék) művelődési hagyományaira támaszkodott, ugyanakkor lényegi egységében maradt az »anyaországi«, illetve »egyetemes« magyar irodalom általános áramlataival."

Vagyis, talán jól sejtette a dolgot 1922-ben Jászi Oszkár?

A vajdasági magyar irodalomnak írói mindig is voltak, olvasói soha - szögezte le e témának egyetemi előadójaként Juhász Erzsébet (1947-1998), aki regényben örökítette meg irodalmi nagyapánk, Szenteleky Kornél alakját.

A kritikával, saját kritikai apparátussal nem rendelkező irodalom könnyen elveszíti irányát, értékrendszere összegubancolódik, és a dilettáns vagy az epigon művek melegágyává válhat. Valami hasonlót eredményező folyamat játszódott le az új országba szakadt, a magyar kultúra köldökzsinórjáról leválasztott vajdasági irodalom kezdete során, amikor a bíráló és értékelő kritika hiányát az udvarló, vagy udvarias ismertetés, a csak jó véleményt hangoztató méltatás igyekezett pótolni. A költő, regény- és tanulmányíró Szenteleky (Sztankovics) Kornél, miután vállalta a kisebbségi koncepciót, a Vajdasági Írás, majd a Kalangya szerkesztőjeként, és emellett kiterjedt levelezése útján töltötte be a minőség irányában kényszerűen engedékeny szerepét. Az irodalmi értékre a Kalangyában helyére kerülő Szirmai Károly (1890-1972) esztétizmusa irányította a figyelmet.

Időközben azonban még történt egy s más.

A Vajdaságban talált közízlés értékmezőinek érvényességét először az elbukott Pécs-Ba- ranyai Szerb-Magyar Tanácsköztársaság emigránsai kérdőjelezték meg, hiszen ők az izmusokon nevelkedtek, és a tevékeny, harcos aktivizmus mezejéről ítéltek el mindent, ami maradi és retrográd. Az emigránsok, írók és újságírók egyaránt még 1921-ben bekapcsolódtak a vajdasági irodalom alakításába. Egy év múlva, 1922-ben Becskereken megindították a kilenc számot megélt első hetilapjukat, a Fáklyát, és Csuka Zoltán is beindította Újvidéken az új életet és új művészetet hirdető Út című folyóiratát. Az 1922-ben indított folyóirat a Bácsmegyei Naplóhoz hasonlatosan nem a vajdasági magyar irodalom megteremtésének szándékát tűzte zászlajára, hanem a magyar nyelvű kultúra ápolását, s azon túlmenően a transzlokális együtthangzásnak kívánt helyt adni, mint az a lap Programjából kiviláglik: „Poliglott területen élünk: itt kétszeresen szükség van a mi nemzetfölöttiségünk megdemonstrálására. Nem magyar kultúrát adunk, de kultúrát magyar nyelven! S művészet és kultúra ma már nemzetfölöttiek, és az egyetemes irány felé haladnak." 22

Az avantgárdot Vajdaságba Csuka Zoltán, Fekete Lajos (1900-1973), Tamás István (1904-1974), Somogyi Pál (1894-1980), Láng Árpád (1898-1983) és társaik hozták el és igyekeztek az izmusokat autentikus vajdasági irodalommá formálni, de törekvésük közönybe és értetlenségbe bukott. Ez lett az Út sorsa; vezető munkatársai a Szervezett Munkás című heti56