Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Lackfi János: Az az elektrosokk; Mogyorók; Eol furulya (versek)
szivacskesztyűt, mellyel a forró tepsiket szoktuk kivenni a sütőből, s azzal is ugyanúgy ide-oda szaladgált, ugyanazt kiabálva. Én pedig, ha nevetve is, de értettem az öntudatlan lelkesedést, most itt szaladgálok e feketére égett egyujjas verssel, s bár már nem egyszer kikaptunk, s biztos kikapunk még, szégyenlősen, teli torokból rikoltom: HAJRÁ, MOGYORÓK! Eolfurulya avagy Freudnak igaza van, s mégse Tavaszias időben a főiskolás lányok kiülnek a házunk melletti parkba vagy a hosszú lépcső kövére, és furulyaórájukra készülnek. Két-háromféle darabot gyakorolnak egyszerre, ki-ki a sajátját, különböző ritmusban, hangmagasságban, de a síphang olyannyira puha, hogy a disszonancia (főleg így, messziről) cseppet sem zavaró, talán még őket sem zavarja, vagy csak vattát tesznek ilyenkor a fülükbe. Jönnek hát a hangoszlopok, elképzelem őket, mind akár egy-egy tejüveg-sima, hűvös tapintású fehérretek, mintha bársonypárnára rakosgatnák ki őket, egész orgonasíp-sorrá állnak végül össze. Mindig lesznek itt főiskolás lányok, s mindig is tanulnak majd zenélni, kergén, akár a fűcsomókat kihúzkodó kecskegidák, friss szájjal, mintha a találomra kitett furulyákat tapogatózó ajkú, szertelen tavaszi légroha tnok fúvoga tnák.
