Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Szőke Katalin: Munkagödör (A paraszti ellenkultúra és a mai orosz irodalom szubkulturális metatextusa)
munkássága nem feltétlenül a női tematika kapcsán érdekes. A nő mint hős csupán érzékeny jelzője mindazoknak a lételméleti, társadalmi és nyelvi problémáknak, melyek az írónőt foglalkoztatják. „Amikor elkezdtem írni, azt tűztem ki magam elé célul, hogy semmiféle irodalmi eszközt nem fogok használni. Se portrét, se tájleírást, se dialógust nem használok. Semmiféle metaforát. Semmiféle bonyolult formát. Mert ez mind csipke, dísz. Hanem úgy írok, ahogy a történetet elmesélik" - mondja egyik, 1995-ös interjújában. Ez a vallomás egyrészt Csehov alkotói módszerét idézi fel (például a Panaszkönyv című elbeszélését, amely egy kis állomás panaszkönyvi bejegyzéseinek egymás mellé illesztéséből áll), másrészt pedig a posztmodern próza dekonstrukciós törekvéseit. Petrusevszkaja prózájában az irodalmiság tagadásának persze megvan a maga, csak rá jellemző, kifinomult irodalmi formája. Petrusevszkaja teljesen megváltoztatja a szerző-elbeszélő-hős klasszikus, hármas egységének az arányait. A szerzői szó csupán látensen, „csendjével" (egyébként a kommunikációban a hallgatásnak is van jelentése) van jelen a szövegben, nyelvileg nincs megformálva. Petrusevszkaja többnyire monologizáló elbeszélői (hősei) a klasszikus orosz irodalomból jól ismert létszféra, a „bit" (köznapi, materiális lét) kisszerű, vulgáris és rémisztőén kegyetlen konfliktusait mondják fel. A köznapiság pokla tárul fel ezekből a miniatűr novellákból, s a majdnem a végsőkig redukált történet azon a nyelven szólal meg, amely ebben a szférában az egyedül hiteles: a rontott szovjet nyelven, amely már nem alkalmas az önkifejezésre. Petrusevszkaja 1995-ben megjelent elbeszéléskötetében, A ház titká-ban összegyűjtött novelláinak közös vonása a szovjet-orosz tömegember nézőpontjának imitálása. Mellesleg ezekben az elbeszélésekben valódi emberi tragédiákról (betegség, halál, alkoholizmus, a család felbomlása, magány, kilátástalan élet stb.) esik szó kisszerű szovjet díszletek - bankett, társbérlet, dácsa, hivatal, könyvtár - között. Mivel Ljudmila Petrusevszkaja elbeszéléseiben a narráció a szovjet „kisember" beszűkült, köznapi tudatát imitálja, ezzel egyúttal lelepleződik az a közösségnek nevezett zárt világ, melyben a tömegember létezni kényszerül. Petrusevszkaja novelláiban mind a lelkiségen alapuló orosz közösségi lét (szobor- noszty), mind az ideológián alapuló szovjet közösségi létforma utópiájának a lebontása megy végbe. 1997-ben jelent meg Petrusevszkaja Igazi mesék című könyve. „Meséket", melyek inkább példabeszédek, 1994-től ír. A mese didaktikus végkicsengését a köznapi vélekedés banális szintjére szállítja le, miközben e modern rémtörténetek igazi „élettelen hősöket", „élő-holtakat" állítanak a középpontba. Meséi között vannak Vadállatmesék (1995), sőt Kis nyelvészeti mesék (1995) is. A fekete kabát című elbeszélés szintén a mese és a thriller határán mozog. Petrusevszkaja egyaránt szubkulturális műfajnak tartja mind a hagyományos mesét, mind a modern „mesét", s e kettő ütköztetéséből születik meg az az árnyvilág, melyben élő-holt hősei „túlélni" próbálnak, hiszen a periférián mindenki - legyen az falu vagy külváros - csak a túlélésre rendezkedhet be. Az öngyilkosság a történetben végül nem következik be, de a szerencsétlen nők élete egy jottányit sem változik - talán a pravoszlávia szempontjából is fontos értéknek számító tűrés az egyedüli, ami még őket megmentheti. Az ostoba hercegkisasszony című mese hangvétele már jóval bizakodóbb, mivel gyermekmese - stilizáció. Az „ostoba", állatvédő hercegkisasszony végül megtalálja a párját - persze, csak a mesében létezhet olyasmi, hogy valakit a mai viszonyok közepette nem érdekel a pénz, segít az elesetteken és nem vágyik a hatalomra. Petrusevszkajának ez a meséje azonban arra is utal, hogy a mai orosz „fekete irodalom" kimerítette önmagát. Az új utak és kifejezési formák keresése elengedhetetlen, amely remélhetőleg együtt kell, hogy járjon a humán értékek rehabilitációjával is. 117
