Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Hetényi Zsuzsa: A pokol tornácán (Szolzsenyicin)
könyvet szentelt Vlagyimir Laksin, a Novij Mir egykori főszerkesztőhelyettese.) Az első rész a legeseménydúsabb, a többiben a cselekmény lelassul, egyre szaporodik a nehézkes politikai vita, a providenciális történelemszemlélet szinte tételes taglalása. A Tizenhat októberében Szanya Lazsenyicin alakjában - mint a névhasonlóságból is kitűnik - Szolzse- nyicin saját soha nem ismert apját mintázta meg. Szanya gimnazista korában elzarándokol Tolsztojhoz, szót is vált vele a parkban, ám később elhagyja tolsztojánus ideáljait, és önkéntesnek jelentkezik a háborúba. A kritika sokat foglalkozott azzal, mennyire hitelesen rajzolja az író a történelmi alakokat. Leninje lobbanékony és türelmetlen, holott az életben hidegvérű és határozott volt. Az író történelmi és irodalmi módszereket vegyítve ábrázolja alakjait, belső monológok és didaktikus leíró részek váltakoznak a hosszadalmas politikai párbeszédekkel. Szolzse- nyicinnek egy lobbanékony Leninre volt szüksége, hogy a forradalom meggondolatlanságának történelmi tételét alátámassza. Éppily negatív fényben tünteti föl az orosz liberalizmus és parlamentarizmus tevékenységét, amely 1917-ben fél év alatt a teljes összeomlásba taszította az országot. Az orosz történelem elrontóinak szerepe zsidó származású történelmi alakoknak jut. Sztolipin gyilkosa az emberileg igen hitványnak ábrázolt Bogrov. Lenin és a forradalmat finanszírozó német kormány között a végzetes közvetítő a fizikailag is visszataszítónak rajzolt Alekszandr Gelfand, azaz Izrail Parvusz. (Megszületett már Parvusz alakjának freudi értelmezésű elemzése is...) Szolzsenyicin regényében félreérthetetlenül tükröződnek az írót hőseihez fűző érzelmek: Lenint gyűlöli, a kadetpárti Miljukovot megveti, Szamszonovot sajnálja, II. Miklós monológját pedig teletűzdeli saját nézeteinek megfogalmazásával (pl. a keleti terjeszkedésről), s teret ad némi monarchista szimpátiának. Itt érhető tetten, mennyire nem bahtyini-dosztojevszkiji ez az ún. polifónia: Szolzsenyicin sok szereplő szemszögéből ábrázol, de alakjai még csak nem is szabadok véleményeikben. Ez az ábrázolásmód mintha tagadná a történelemben a központi személyiség meghatározó szerepét, s fejet hajtana a vörös kerék mítoszi körforgása előtt. A kerék, a kör (a pokol első köre), a történelem csomói mind ebbe az értelmezési irányba mutatnak. Szolzsenyicin alaptételeinek egyike, hogy az orosz forradalom idegenek, jövevények műve, s durva beavatkozás az orosz fejlődésbe. E gondolat általános volt a század elején és napjainkban ismét azzá lett: érdekes azonban látni, hogy a valóban nacionalista körök számára Szolzsenyicin nem eléggé nemzeti szellemű és a nem eléggé Nyugat-ellenes, amint azt például a Nas Szovremennyik folyóiratban (1998,1999) megjelenő támadó cikkek tanúsítják. Szolzsenyicin nacionalizmusa szlavofilságából fakad, szlavofilsága pedig vallásosságából, s mindezek nevében az író abban az irodalmi vonulatban helyezkedik el, amely az irodalmat etikai alapokra helyezi. Az életművet áttekintve kitűnik, hogy Szolzsenyicin számvetése az orosz történelemmel a kezdetektől összefonódott az eltűnt apa alakjának feltámasztásával, megismerésével. Az apátlanul makaccsá éleződött, az eszmékben prófétáján, a végletekig igazságot kereső Szolzsenyicin mintha Andrej Platonov hőseinek, az orosz utópikus eszmeiségnek az örököse volna. 80
