Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Nagy Miklós: Szilárdy Leandertől Mócli bérkocsisig (Jókai írói névadásáról)
Tehát választhat a művész egy harmadik megoldást is: nem törődik a lélektani - erkölcsi jellemzéssel, olyan nomeneket oszt kis szereplőinek, amelyek valószerűek, megfelelnek az adott figura vallási - nemzeti - társadalmi hovátartozásának, esetleg az uralkodó névdivatnak. Ezt a módszert követték a realizmus - naturalizmus képviselői. Fielding állítólag egy előfizetési ívet böngészett utolsó regényét tervezve, Flaubert a sírkövekről (is) gyűjtögetett névanyagot. A sokat és gyorsan fogalmazó, esetleg a folytatásos regény igájába görnyedő epikusok gyakran felületesen kezelték a kérdést: Mikszáth rokonszenves fiatalemberei többnyire négy keresztnéven osztoznak,3 Jókai sokszor fölcserélte hősei (hősnői) utónevét, nemcsak a hírlapi közlés, hanem még az első kiadás szövegében is. Lélektani kompozíciókban, ahol a szerző nagyon is törődik a hangszimbolikával, a nomenhez kapcsolható képzettársításokkal, természetesen elképzelhetetlen az ilyesmi. (Sokat idézett példa erre Kosztolányi vallomása Édes Anna nevéről.) 2. Az ezernyolcszáznegyvenes évek Ennek az időszaknak onomasztika szempontjából két igen szembetűnő vonása van. Egyik a leíró nevek továbbélése (színpadon is). Másik a nemzeti jelleg hangsúlyozása, ami az önkényuralom idején még fokozódik. Széchenyi a Hitel-ben4 örömmel jegyzi meg „Hány régi szép magyar név jelöli már hazánk serdülő fiait"; ezek közé sorolja a következőket: „Kálmán, Béla, Gejza, Gyula, László, Dénes." Kálmán, Béla, László az Árpád-ház királyaira emlékeztettek, s ide tartozik az Endre szintúgy. Virágzott a hun-magyar rokonság, továbbá a honfoglaló ősök, vezérek kultusza, így emelkedett lassanként népszerűvé az Attila, Aladár, Csaba (ők a nagy király fiai) valamint az Árpád, Géza, Gyula, Zoltán, Zsolt. A középkorig visszavezethető az Ödön; s vele a reformkortól kezdve összecserélt Jenő (lásd Jókainál a KEF-et), aki az egyik honfoglaló törzs névadója. A nemzeti sajátságok kiemeléséhez csatlakozott a népiesség gyorsan hódító áramlata: parasztok, pásztorok, közkatonák, betyárok, mellettük a falusi mesteremberek, kántorok, tanítók, nótáriusok bemutatása nélkül alig volt elképzelhető nagyobb elbeszélés, zsánerkép-füzér. Az eredetileg felsőbb körökbe vezető regényműfaj sem állhatott ellen a népiesség ostromának. Figyeljük meg egy pillanatra a következőket: Pisze Pista, Rigó Ferke (Kuthy Lajos, Hazai rejtelmek; Vica asszony (Jókai, A serfőző című elbeszélés.) Mindhárom esetben országszerte ismert becéző alakokról van szó. Csakhogy eddig az igényes szépprózában nem kaptak polgárjogot!5 Bárhol nyitjuk fel A falu jegyzőjé-1, beszélő cognomenek ütik meg a szemünket. Legnagyobb részük a vármegye bűnös tisztviselőit állítja pellengérre (Nyúzó, Kenyházi, Konko- lyi, Karvaly, Kánya, Sáskay), de akadnak tisztán a vagyoni állapotra, foglalkozásra utalók (Pennaházy, Talléros János, Üveges Jancsi). Az utóbbiak nem nevezhetők eredetinek, szellemesnek, el is fárasztják az olvasót. A nemesurak családnevei az unalomig egyformák: Bántornyi, Kislaky, Szentvilmosi stb. Azaz a birtokai után nevezte el őket Eötvös. Ez az eljárás általánosan jellemző múlt századi elbeszélőinkre. Elég hosszú ideig Jókai is élt vele, a hatvanas évek végéig ritkán szakított e szokással. Ellenpélda: Fehér Gyula (FV), Harter Nándor (SZB). Eötvös alig terjeszti a felújított régi neveket fiatal alakjait elénk állítva. Legfeljebb Kislaky Kálmánra hivatkozhatunk, Réty Etelkára nem, mivel Dugonics az Etelkát már 1786-ban bevitte a köztudatba. Kuthy Lajos - minden tekintetben különcködni szerető lelki alkatával - igen tarka névanyagot szór szét a Hazai rejtelmek lapjain. Rikítóan magyaros-archaikus és irodalmiaskodó pl. ez: Örsy Zalánka. Az előkelő Szalárdy família félreállított sarja: Ödön, aki Évit, parasztlányt vesz feleségül, ő maga ragadványnevet kap: az árva halász! Hosszabb magyarázat helyett érjük be az alábbi - még nem említett - népi szereplők felsorolásával: Poltrás (szolgálólány), Csonka (egyik fülére sérült), Kondás, Harangi talyigás, Kopogó (betyár), Nyúl 69
