Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Tóth Erzsébet: Szégyen nélkül és rongyaiban (Nincsen holló tövis nélkül)

ta valaki, nyilván én, csak önkívületben voltam - mint versírás közben majdnem mindig - és nem tudhattam, hogy az ilyen versek szavatossága lejárt. Ugyanakkor tudnom kellett róla mégis, mert tele van mentegetőzéssel. így nem lehet írni, mégis így írok, valamiért ez fontos nekem. Csak találgatni tudok, miért.

Darabos, tüskés, néhol goromba vers, jó lenne kidobni, úgy, ahogy van. Már megírni sem kellett volna. Efféle gondolatok kerülgetnek minden egyes elkészült versnél, még azoknál is, melyeknek később tudok örülni. Alkotói helyzetemet talán Arany János sorai tükrözik legszebben: „Úgy bizony, nagy számvetésbe / Meriilék, tudniillik ebbe: / Egy dolog két vége közül / Melyik kerül kevesebbe: // Egyenesen dobni tűzre, / Mihelyt megvevém, papírom... ? / Vagy akkor tüzelni fel, ha / költeménnyel teleírom... ?" Arany János is ennyire bizonytalan volt. Ezt bíztatásnak vettem, és megkegyelmeztem a műnek. Jó lehet még valamire.

Az elmúlt év végén felkérést kaptam, hogy állítsak össze egy kisebb versgyűjteményt, 15-20 verset, de hamar, mert februárban már meg is jelenhetne. Látatlanban, előzetesen, csupa bizalomból tehát lesz ismét egy könyvem, csak éppen a verseket kéne megírni hozzá. Napokig egyetlen sort sem tudtam írni, „bár az idő szaladt." Aztán elkezdtem keservesen, mintha akasztófa alatt énekelnék. Nekem semmi se jó, ha felkérnek, ha bíznak bennem, akkor se tudok élni vele. így aztán lassan a végső kétségbeesésbe hajszoltam magam, s ez már ismerősebb terep volt, innen szoktak a verseim elindulni. De ez is csak nagyjából igaz.

Kerülgetem a forró kását, de ez a körülmény is a vers valósága. Két mondat már október óta megvolt, eszembe jutott valahogy: „Gyöngyeidet a disznók elé és kész." A másik: „Hol zsarnokság volt, ott zsarnokság van." Annyira büszke voltam erre a két sorra, hogy címmel láttam el őket és elküldtem egy szerkesztőnek, aki előzőleg megtisztelt azzal, hogy verseket kért tőlem. Másik két versemet örömmel elfogadta, ezekkel viszont „nem tudott mit kezdeni". Szerkesztői gyakorlatomból ismerem ezt a félmondatot, én is éltem vele nem egyszer. Megértem, persze, felejtsük el. Mégsem tudtam kiverni fejemből két „egysorosomat". Majd egyszer megírom rendesen, fogadkoztam és félretoltam tudatom egy hátsó zugába (lomtár), nem jó ilyen gondolatokkal élni, dolgozni, barátkozni, de még egy falatot lenyelni se jó. November körül jött „A világ proletárja" - ha jól emlékszem. Ez a három különálló, önmagában is értelmes, egymásra nem is nagyon vonatkoztatható sor volt meg a versből, de amikor elkezdtem írni, nem tudtam, hogy majd felhasználom őket.

Közel három éve komoly egzisztenciális gondjaim vannak, magyarán: munka- nélküli vagyok. A versírást passziónak (szenvedélynek) tekintem, de ha mást nem csinálnék minden nap, reggeltől estig, csak verset írnék, akkor se tudnék abból megélni. Hogy a szegénység és a munkanélküliség fölmerül a versben, inkább az (akkor) közelgő ezredfordulónak köszönhető, mint személyes érintettségnek, hiszen három éve elég sok verset írtam, de konkrétan ez soha nem merült föl. Inkább mint homályos létbizonytalanság jelentkezett, ha egyáltalán van ilyen nálam, nem tudom, mert utólag nem olvasom a verseimet. A sajtóhibákat ellenőrzőm néha. Nyár közepén A lisszaboni járat című kötetemre Kodolányi Gyula egy váratlan, szép verssel válaszolt. Egyik sora különösen szíven ütött: „Költő húgom, New York bolondja, oly elavult vagy." Tudtam, hogy elavult vagyok, de

155