Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Szabó T. Anna: Horog (Az életről s a létről)

A versben valaki - az „én" — egy kihalt vasútállomáson áll, egyedül a tűző napsütésben. Amit lát, nem sok: sehová sem vezető sínek, keréknyomok a sárban, és a saját megnyúlt árnyéka a töltés kövein. All, nem történik semmi. Csend van. Húzogatja kezében a kalászt. Nem gondol semmire. Mintha a tapintáson kívül minden egyéb érzékelés megszűnne - a kiúttalan világhoz nem kapcsolja más, csak ezek a horgocskák a tenyerében. Ehhez lehet viszonyulni: az érdes, csiklandós majdnem-fájdalom ott és akkor, abban a fényes pillanatban létezésének egyetlen bizonyítéka. Létezik ő maga, és létezik a világ - nem jó, nem rossz: van. A létezés horgán a világ a csali.

Az „érzem tehát vagyok", vagy tágabban: „érzek, tehát vagyok" számomra alapkérdés. Mindig is vágytam a descartes-i bizonyosságra, a pusztán tudati úton elérhető megvilágosodásra, de az empirista szkepszis mindig erősebbnek bizonyult: az érzékelés intenzitása újra meg újra elfödi, már-már kioltja az elme megingathatatlannak hitt fogalmait. Az érzékelés - még az álombéli érzetek is - legalább olyan erővel bizonyítják az érzékelő alany valóságát, mint maga a gondolkodás. De ki ez az érzékelő alany? Az én? Hiszen az érzékelésen kívül nincs semmilyen megkülönböztető jegye - mégis létező.

Kivontam magamat a versből - anélkül, hogy az „én"-t kivontam volna belőle, mert „ami engem illet, bármennyire igyekszem közvetlenül megjeleníteni azt, amit saját magamnak nevezek, mindig erre vagy arra a saját észleletre bukkanok, a hideg vagy a meleg, a sötétség vagy a világosság, a gyűlölet vagy a szeretet, a fájdalom vagy az öröm észleletére. Sohasem sikerül oly módon elcsípnem saját magamat, hogy egyben ne találkoznám valamilyen észrevétellel is; mindig valamilyen észlelést figyelek meg magamban." Inkább ennek a Hume-idézetnek a valóságához állok közelebb, mint a racionalisták igazságához.

Persze ezt a passzust már csak utólag találtam a vershez, amikor indoklást kerestem hozzá. Az érzékelés ezúttal is megelőzte az ésszerűséget. De ez már a technikai, mesterségbeli titkokhoz tartozik: a „valóság" territóriuma. Lépjünk hát beljebb: azt is elárulom, hogy a versből a kezdősorok voltak meg legelőbb (sokszor, de nem mindig történik így), kerek két éve kallódtak a fejemben felhasználatlanul. A két sor egy angliai kirándulás emléke: egyedül sétáltam a vidéki tájban, megálltam egy mezőn, súrolgattam az egérárpát a tenyeremben, néztem a felhőket, és nem gondoltam semmire. Az érzékelés ereje azonban lassan előhívta bennem az élmény hangzásbeli képét: a sok kicsi „r" betű horgocskája elakadt a „k", a „t" és a „d" hornyocskáin. Ezen a ponton viszont én is megakadtam - megzavart valami, talán egy kutya, vagy egy másik kiránduló - de az is lehet, hogy egyszerűen eluntam a morzsolást-horzsolgatást, és eldobtam az árpát; nem emlékszem - tény, hogy a készülő vers csírájában maradt. Hazajöttem Angliából, éltem az életemet, verseket is írtam, de a két sor csak nem akart folytatódni - igaz, nem is erőltettem, sokáig teljesen megfeledkeztem róla.

Pár napja azonban vonaton utaztam, és a kerekek ritmusa előhozta belőlem a megkezdett verset. Ott zakatolt a fülemben sokáig, fogalmam sem volt róla, hogyan folytathatnám. És akkor megállt a vonat, megakadt a ritmus, én pedig elré- vedve és tanácstalanul bámultam az üres állomást, a villanyoszlop rézsútos árnyékát a sínek között. Percekig állt a vonat, semmi sem történt. Elindultunk. A

146