Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Karafiáth Orsolya: Két utcakő (Flora és Florence)

Mikor hazaértünk, beadtuk előhívatni a fotókat, de valami hiba folytán nem sikerültek, tehát voltaképp ez egy rosszul befűzött film története is. Képek, melyeket már csak úgy láthatok, mint annak a csapodár, élvhaj hász, mégis rettentően szeretnivaló fiúnak az arcát, akinek soha nem tudtam elmesélni, milyen volt Prága - nélküle.

Mindehhez két kedves dolog még hozzátartozik: másfél éve, egy szegedi felolvasáson a róla szóló versekből olvastam fel vagy fél tucatnyit, bátran név szerint említve őt, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen helyen ott lehet az, akit már legalább tizenkét hónapja nem láttam. Lekászálódtam valahogy a színpadról, visszaültem a többiek közé. Ekkor a pincér elém tett egy sört ezekkel a szavakkal: XY üzeni, hogy „Bár nem az Arany Tigrisben csapolták, azért mégiscsak az egészségünkre!" A pult felé néztem, és tényleg ő állt ott. Mosolyogva intett, aztán eltűnt a szemem elől.

A második emlék nem ennyire romantikus. A tönkrement filmtekercs képei közül egyetlen egyet lehetett csak előhívatni: egy férfitarkó látszik rajta, telis-teli sebhelyekkel, valamint egy női kéz, mely szemmel látható élvezettel vakargatja a hegeket. Egy rühes angol állampolgár hátulról - ez maradt, mit visszanézhetek.

Prága nekem azóta is a szerelem városa, sokkal inkább, mint Párizs, pedig általában azt tartják annak. A két utcakő pedig - most már mint szobadísz - máig kint van a polcomon, hogy eszembe jutassa a várost, az érzést, és ezt a verset is.

144