Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Jász Attila: Sajátvalóság (Appendix)
léttapasztalatként felfogható...) Valójában a művészet éppen arról tudósít primér módon, amiről az előbbi fogalmakkal (másik valóság, lét) beszélni szerettem volna. Amiről a filozófia is csak elvont fogalmakkal és mesterségesen hermetizált nyelven képes, a tudomány pedig csak viszonylagosságokat lefedő tényekkel. [Vers és valóság] A címbeli utalásom azonban nemcsak erre a lebegős poétikára vonatkozna, hanem arra a kudarcra, amit egyaránt tapasztaltam Szabó Lőrinc és a Holmi Petri- számában található szerzői versmagyarázatoknál. De említhetnék régebbi példát is, Dante Vita Nouváját, ahol a versekhez írt magyarázat ugyanerről győz meg, tehát nem a költő személyével van probléma. A szerzői kommentárokból sok mindent meg lehet tudni, főként életrajzi-verstani-filológiai apróságokat, ami érdekes lehet ugyan, de a vers lényegéről, mibenlétéről semmit nem tudunk meg. Szerencsére, sóhajtanak megkönnyebbülten a költők, mindez titok marad, s az egyes versek továbbra is megőrzik (csak az igazi olvasók előtt feltáruló) rejtélyeiket. [Felesleges magyarázatok az O. számára] Elmondhatnám, mert számomra is fontos - ahogy a fent említett és általam valóban tisztelt-kedvelt halott szerzők számára is az volt, hogy elmondhassák... -, hogy a rímtelen jambikus formát miért tartottam megfelelőnek, hogy az utolsó jambus tisztasága elengedhetetlenül szükséges a sorok gördülékenysége szempontjából stb. Hogy öreg barátom aggályára, miért hagyom benne a versben az élőbeszédszerűségre utaló nyelvi paneleket... Ugyanazért, hogy a monológszerű- en halmozódó sorokat oldjam, gördülékennyé, szinte egy lélegzetre elmondhatóvá tegyem. Egy szóval, könnyebbé. De a tényleges olvasói befogadáshoz mindez semmit nem tesz hozzá, és semmit el nem vesz. Legfeljebb kiegészít... egy másik történettel. (Ami lehet, hogy épp félrevisz. Hiszen mindenkinek joga van a saját olvasatához. A szerző csak a saját valóságát teremtheti meg a vers által.) (Appendix) Ott állt az ajtóban nyakkendőben-zakóban, mint majdnem minden találkozáskor, mivel ünneppé tette az alkalmat, hisz az első húsz évben csak alig, előírásszerű időközben, elvált szülők gyerekeként, vagyis még mindig volt mit bepótolni, szóval álmomban, disznóölésen, apám, zakóban tevékenykedett, én nem mertem neki szólni, hogy mégse így kellene, hiszen csak miattam volt ünneplőben, hiába hogy engem is 140
