Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: Tükröződések (Rejtőzködő? Megmutatkozó)
kényszerében. Bástya ez, mely megvéd, eltakar. De kelepce is, mely magába zár. Kelepce, mert nem lehetséges rejtőzködő megmutatkozás. Megmutatkozó rejtőzködés. De ha mégis? Nincs menekvésre ingerlőbb, mint az illetéktelen vájkálódása. Mint a jólértesültség pózában játszódó. A tolakodó kíváncsiság. A „Szerző" Roland Barthes-i értelemben történő elhaláloztatása a rejtőzködve megmutatkozónak a legfőbb jó azon elméletek között, amelyek mű és szerzője megnyugtató távolságot tételezik. Amelyek szerint nem ő „zokog, mint malom a pokolban", nem ő az, ki nem „rokona, sem ismerőse" senkinek, nem ő ül „A rakodópart alsó kövén", és nem ő undorodik „Vak dióként dióba zárva lenni". Nem ő! Hanem Te! És mi! Valaki. Bárki. A szerző, ki Arany Jánossal vallja, „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa", vonakodva bár, mégis válaszol a szerkesztői felszólításra, van-e köze, s ha igen, miféle a versnek a valósághoz. Weöres Sándor szerint „a költemény minden porcikája élmény-származék, és sosem egyetlen élmény áll a vers mögött, hanem milliónyinak kibogozhatatlan szövedéke". Jó száz éve, hogy az élmény az irodalomelmélet egyik központi fogalmává lett, úgy, mint olvasói beleélés, befogadói azonosulási készség. De élményként foghatjuk fel azt az életjelenséget is, amely által az élet megélésére, megértésére képesek vagyunk. „Minden egyes élmény egy olyan énre utal, melynek részét alkotja." (Dilthey) Az élmény tehát egyszerre bír szubjektív és objektív vonatkozásokkal, jelezve különbözőségét az egyén számára megjelenő és a voltaképpeni élménynek. Mű és élet, mű és élmény kapcsolata így bonyolult áttételekben valósul meg. S arról a folytonos újjászületésről - a mű létmódjáról - még szót sem ejtettünk, amely nem más, mint a mű világa és a befogadói életismeret érintkezése folytán keletkező olvasói élmény. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer (azaz hogy van is!) egy tiszta, hűvös, bár otthonos ország az illedelmes Északon. Nem azon az égtájon, amelyik maga a „titok, idegenség". Éppenséggel a rokoni Északon. Szerző először juthat ama legvidámabb barakknak és táborának határain túlra. Épp ezért - most már nyilvánvaló - minden súlytalanabb a valóságosnál. Ezer tó. Megfordul az ezer egyikénél-másikánál. Hol piknikező társasággal, hol egyes egyedül. Ismeri a szaunák kipárolgását. A forró kövek leheletével váltogatott jéghideg tó érintését. Az északi nyár röpke, de annál féktelenebb burjánzását. Tudja, milyen ott az augusztusi ősz, a nyárutón a föld szaga. Egy fotó őrzi is: a partot, a rövidülő napok fényével behálózott nyírest. Akkor ez volt a könnyűség. Ez volt a ráadás a hosszú, áporodott levegőjű, fülledt évekre. És lepergett újabb tizenhárom esztendő. Ismét ott állt - ezúttal dermedten, télben, más alakban, már poggyászokat cipelve -, ugyanott. Az ezerből ugyanannak az egynek a partján. S ahogy körbenéz: minden ugyanúgy, csak mintha végtelenségig kivilágosított felvételen - fehérben. Egy hangulat? Egy gondolat? Valami egyéb volt, ami odaszögezte a helyhez, ahol megállt? Végigtekintett a fehérben feloldódó hófehérségen. Kibogozhatatlan összevisszaságban ott mocorgott, feszengett valami - belülnél is belülebb. Nem volt nyomasztó, nem volt bántó, csak 135
