Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Aczél Géza: vé (A politikum diszkrét bája)
A politikum diszkrét bája Közismert, hogy egy mű élményi hátterének felfejtése számos csapdahelyzetet rejt magában. Az alkotás folyamatában az alakítást elindító impulzusok egy delejes erőtérbe kerülnek, s még a reáliákhoz legszorosabban tapadó művészi szándék sem menekülhet a stilizáltság és az absztraháló tendenciák formateremtő kényszereitől. így amikor a vers valósághoz való kapcsolatának lápos területére merészkedünk, csak halványan merjük fölrajzolni az élményvilág bonyolult hálózatának meghatározó kontúrjait. Ezeket a tétova mozdulásokat jelezve sem lehet kétséges, hogy vé című versem alkotási kényszereket kiváltó élménye - miként az a vers epikus menetéből is kihámozható - egy röpke tv-tudósítás. 1989-ben vagyunk, a keleti térség nagy politikai változásainak időszakában, a prágai események világszerte élénk figyelmet keltő idején. A különböző hírek már hónapok óta jönnek-mennek, zsibong a közvélemény, de úgy tűnik, egy impulzust adó konkrét élmény még hiányzik ahhoz, hogy ezt a különös politikumot versben feldolgozzam. Rendkívül ritkán születő verseimben hosszú ideje, olykor már magam számára is felismerhető rutinból szövögetem a korral szembeni elégedetlenségemet, ismétlem a körülöttem tapasztalható lepusztultság számos lírai motívumát, képi leleményekbe csomagolom egyéni és közösségi kedvetlenségemet. Szolid ellenzéki mentalitásom ellenére politikai ambícióim nincsenek, úgy érzem, amit alkatom megenged, annyit elvégeztem a készülődő rendszerváltás rám eső részéből. Elmúltam negyven éves, s már legalább annyira érdekel a közelgő biológiai romlás, az elkerülhetetlen fizikai szenvedés és az út végén riasztóan ásítozó pokol kapuja. És ekkor jön az a bizonyos tv-adás. Valóban pár másodperc az egész: bemutatnak egy prágai templomot, ahol telt ház előtt hangversenyre készülődik egy zenekar. Már emelik a hangszereket, amikor egy izgatott férfi a karmester mellé fu- rakodik, s bejelenti, lemondott a csehszlovák kommunista kormány. S még néhány villanás a döbbenetből, s az azt követő zsibongásból. Az embert elég gyakran érik különböző élmények felől áramütések, de a legtöbb, főleg amelyeknek nincs elég erős szubjektív háttere, hamarosan elhamvad. Ez a mostani azonban nem ilyen. Minden óvatosság és a jövővel szembeni bizalmatlanság ellenére ez a hír sorsom egyik vezérmotívumát rándítja meg. Mozdul vele az életemet végigkísérő szegénység, hivatalnok szüleim emeletes barmoktól függő állandó kiszolgáltatottsága, az '56 utáni terror gyermekfülekhez elérő hírei, a kötelező szerviliz- musommal keveredő másképp-gondolkodásomat követő bizalmatlanság tűszur- kálós érzete, majd a nyájas tűrés gyomorremegtető magánya. Innen nézve politikai verset írtam kétségtelenül. Ám amennyire nehezen mozdul a toliam (klaviatúrám!) konkrét élmény, valós helyzetek nélkül, legalább annyira alkalmatlan vagyok harci riadók és programversek írására. Ezért a tv-etűdben hihetetlenül hálás voltam annak a pillanatnak, amelyben a kamera egy megfáradt, megrendült muzsikus arcon átsuhant. Az alig áttekinthető események és az életút bizonytalanul elmosódó ideológiai háttere így azonnal egy lélektani szituációban fókuszálódhatott. A megrendült öregem117
