Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Veress Miklós: Plágium (Tücsökzene és lepketánc: Egy kis nátha)

A költészet pedig talán csak a szép lepke? Vagy a tücsökzene? „Dzsuang Dszi álnéven Szabó Lőrinc azt is kétséggé verselte, hogy a lepke álcája-e a hernyó, vagy a hernyó álcája a lepke" - így tudatosult bennem egy hatórás tüdőoperáció későbbi átélésekor ennek a poézisnek egyik tanítása a lepkék bosszújáról, kik rám zúdultak, amikor a jupiterlámpák fényében fuldo­koltam magam álomba, s valóban: sokáig bárki is lehettem élet és halál közti állapotban. „Caliban:... burn but his books." A másik tanítás előtti idézet Shakespeare-ből, az 1923-as versekhez: „Égesd el a könyveket Kalibán... ", melynek nyomán ismer­tem meg igazán a Vihart, s éltem át a rendszerváltozási újkapitalizmusban ugyanazt emberként, amit Szabó Lőrinc Föld, erdő, Isten után - csakhogy het­ven évvel később, amikor már Különbéké-1 is ugyanolyan költséges kötni, mint Mesterünk ifjúkorában (Ha tudtam volna régen, amit / ma már tudok, / ha tudtam volna, hogy az élet / milyen mocsok / nem fütyörésznék most az utcán / ilyen vígan; / valószínűleg felkötöttem / volna magam" - nos, akkor már csak az az örök vissza­térés marad elképzelt önlétünkhöz, melynek bizonyos attitűdjeit még plági­umnak is vélhetjük). Mert való az, hogy amikor első versem egy vonaton megfogalmaztam a negyvenes évek végén Kaposvár és Barcs között, ugyan­úgy szálltak a szikrák, mint Szabó Lőrinc verseiben, de akkor legföljebb Petőfi Sándort ha ismerhettem. Meg is irigyeltem szomszédunk fiát, aki mindig di­csekedett az apjával, aki mozdonyvezető, mígnem elsírta magát, mert szem­problémái miatt fűtőnek vezényelték át a „fatert". Az sem hazugság, hogy amikor kisiklott és a töltésen féloldalast megállt vonatunk egy másik alkalom­mal, ott sírtam egy ismeretlen asszony ölében, túlszipogva a somogyi tücsök­szót, s féltve nagynénémet, aki sírva várt az állomáson. S az sem titok, hogy a már megírt Tücsökzené-t is csak akkor olvastam el, mikorra már a Huszonha­todik év is rég megjelent. Ezt vettem elő a múlt évben, hogy egybevessem egy újabb szerelem-s-halál-verseskönyvvel, melyet Tornai József írt, majd lezárván tücskök és lepkék átváltozásos korszakát, egy szonett-ciklusba illesztettem be­lé összefoglaló tizennégysorosomat, azt a verset, mely megjelenőben van, egy ciklus részeként. A címe: Huszonhatozás. Szinte magánügy, de már választott a mottó (akár a másik két, Csokonai- és Vörösmarty-szonett esetében is). „Fúj s fagy. Hol a szép lepke?" Úgy próbáltam megformálni, hogy már első versszakában is át- s visszaját­szása legyen mester és tanítvány (O meg én) költői fölfogásának („Van: szere­lem: a fárasztó valóság, / hogy arcaink könnyező ég alatt / a vér- avagy vizeletszagú tócsák / fölszár adtán egy dupla lenyomat:) - tehát, hogy az emberi éneknek, kik a szerelem által egyek és mégis duplátumok, arca tükröződjék az ezredvégi konglomerátumban, mely: „csupán a vers, mely fölül a vitán, / amíg a lélek bírja szenvedéssel / tücsökzenét nem hallgat Kalibán, / csak szaporodik... ". S bár nem említettem volt még, itt folytatódik sorátmenettel, tehát a kamaszkoromban Szabó Lőrincig még ismeretlen enjabement-nal a tercinák előtti utolsó mondat: ... „hát, könyörgök, Mester", s a Shakespeare-fordításaiból is, költemé­81

Next

/
Oldalképek
Tartalom