Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Bertók László: Állunk a világ közepén (A valóság s a tény)

zony, bizony. Bár az előbb említett, a nagybetűs, az valószínű, nem változik. Vagy csak alig, alig.

Az „anyakönyv" szerint 1987 januárjában, egy hónap alatt tizenegy ilyen formájú verset írtam. (Rengeteget. Máskor egy év alatt sem ennyit.) Ha hozzájuk veszem azt a kettőt, amit 1986 októberében, akkor ez az a tizenhárom szonett vagy szonettke (így neveztem őket), amivel elkezdődött a következő kilenc évem, amikor mást nem is, csak ilyen szonetteket írtam, összesen 243 darabot. Ha meg akarok tudni valamit az Állunk a világ közepén valóságáról, akkor mind a tizenhármat vizsgálnom kell, annyira egy tőről fakadtak s összetartoznak. S itt mindjárt azt is, hogy ezek is, a későbbiek is sokszor egy-egy sóhajtásból, egy röpke érzésből, futó gondolatból, bizonytalan hangulatból startoltak, születtek meg. Kettő vagy három, néha még több szólalt meg ugyanazért. Később valaki, aki észrevette ezt, amikor a Három az ötödiken 1995-ben megjelent, nagyzenekarnak nevezte a szonett-együttest. De hol van az még?

A most emlegetett tizenhárom „első" közül a legelsőt, a Csúszkál benne a hasadást 1986. október 23-án írtam. Afféle őszi vers is, hiszen a második sora úgy szól, hogy „ősz itt is ott is tele van". De mi van tele? A puttony? A bögyöm? Aztán a második versszak: „alul a tátikák hogyan? / ráütve foly' arany tojás / egy sor arany egy sor zuhany / mindenki sor mindenki más". Nem tudom, könnyű- e, nehéz-e kitalálni, hogy az „alul a tátikák" az 1956-os forradalom betömött szájú, legyilkolt, jeltelen sírokba földelt hősei, mártírjai? Hogy az „arany tojás" Rákosi aranytojást tojó tyúkjára és a gulyáskommunizmus hazugságaira egyaránt vonatkozik. Észreveszi-e, tudhatja-e egy mai kamasz, vagy akárki, aki elolvassa a vers utolsó sorát például („se tű se cérna csak a láz"), hogy a rövid, ideges, keserű, reménytelen sorokkal, a virágnyelvvel a forradalom harmincadik évfordulójára emlékeztem? Nem hiszem. Úgy tűnt, hogy a versek írásakor s megjelenésekor a szakma, s az olvasók is értették a képeket, áttételeket, utalásokat. De bizonyos, hogy az akkor születettek, vagy a későbbi nemzedékek csak a kor, a történelem alapos ismeretében érthetik. S hogy ami mindenkire, mindig hatást gyakorolhat, az a versekbe írt örök emberi, hangulati, érzelmi, gondolati, erkölcsi tartalom. Ha van bennük.

Hasonlatos az elsőhöz a már a címében is az évszakra utaló második októberi szonett, az Ősz van és megannyi hátha, megspékelve a végén valami Vörösmarty- s, dacos, csodavárós reménykedéssel. Az ugyanakkor elkezdett, de csak januárban befejezett harmadikat, a Mindenki hallott valamit címűt a csernobili atomkatasztrófa miatti félelem motiválta („O jóddal teli pajzsmirigy / csurog rólam az őszi kert... / s nem tudni hogy ki a beteg / csak vacogok és ver a víz". S a többiben is a folytonos önvizsgálat, a keserves nekifeszülés („az utolsó szóig kitarts"), a túlélésre berendezkedett helykeresés és helyzetjelentés („ha marad rá elég időd / megtalálhatod magadat"). De 1987. január 18-án az Aki többet tud az van itt címűt, a sorrendben a tizediket már így kezdtem: „Korszak múlik el kapkodunk / a második az most a sikk / tüsténkedik a harmadik / s mind a^négyen magunk vagyunk // ami történik már a múlt... ". Nocsak. Álmodozunk? Készülődünk? S

72