Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Egy afrikai fa árnyékában Vége az utazásnak. Legalábbis azon részének, amelyről eddig írtam. Most még - visszafelé tartva - rövid pihenő egy afrikai fa árnyékában. A fa egy Adofo nevű falucskában nő, amely az etiópiai Welega tartományban található, nem messze a Kék-Nílustól. Hatalmas, sűrű levelű, örökzöld mangófáról van szó. Aki Afrika fennsíkjain, a határtalan Sahelben és a szavannákon utazik, állandóan ismétlődő, meghökkentő képpel találkozik: az óriási, napégette homokos földön, a kiszáradt, elsárgult fűvel és ritkásan növő, száraz, tüskés bokrokkal fedett síkságon időről időre felbukkan egy-egy magányos, hatalmas koronájú fa. Zöldje buja és friss, olyan élénk színű, hogy a látóhatár szélén már messziről jól látható foltot képez. Levelei, bár szélnek nyoma sincs, állandóan mozognak és villognak. Hogy kerül ez a fa a kihalt, holdbéli táj közepébe? Miért éppen itt nő? Miért csak egy fa? Honnan veszi az életadó nedveket? Néha több kilométert kell megtenni, míg a következő fával találkozunk. Lehet, hogy valamikor sok fa nőtt itt, talán egy egész erdő, de kivágták, fölégették, és csak ez az egy mangófa maradt meg. A környékbeliek ügyeltek arra, hogy megmaradjon, tudván, mennyire fontos, hogy éljen. Mert minden ilyen magányos fa körül egy-egy falucska fekszik. Ha messziről megpillantunk egy ilyen mangófát, tulajdonképpen bátran elindulhatunk abba az irányba, mert biztosan találunk ott embereket, egy korty vizet, és talán valami ennivalót is. Ezek az emberek azért mentették meg a fát, mert nélküle nem tudnának élni: abban a tűző napban az embernek, ahhoz, hogy életben maradjon, árnyékra van szüksége, márpedig ennek az árnyéknak a letéteményese, forrása éppen a fa. Ha a falucskában van tanító, a fa alatti árnyékos hely szolgál iskolául. Reggel itt gyűlik össze a falubeli gyereksereg. Nincsenek osztályok, korhatárok, aki akar, eljön. A tanító a fatörzsre rögzít egy papírra nyomtatott ábécét. Egy fadarabbal mutogatja a betűket, a gyerekek nézik és ismételgetik azokat. Emlékezetből kell tanulniuk - nincs mire és nincs mivel írniuk. Dél felé, amikor fehéren izzik az égbolt, aki teheti, a fa árnyékába menekül: gyerekek és idősebbek, s ha vannak állatok, azok is - tehenek, birkák, kecskék. A déli órák hőségét jobb a fa alatt átvészelni, mintsem a sárkunyhóban. A viskó szűk és fülledt, a fa alatt több a hely, és némi levegőmozgásra is van remény. A déli órák a legfontosabbak - az idősebbek ilyenkor gyűléseznek a fa alatt. A mangófa az egyetlen hely, ahol összejöhetnek, beszélgethetnek, a faluban ugyanis nincs egyetlen nagyobb helyiség sem. Az emberek önként, lelkesen jönnek ezekre a megbeszélésekre, az afrikaiak kollektív szellemiségű emberek, nagy szükségét érzik annak, hogy részt vegyenek mindenben, ami a közösségi élet része. Minden döntést közösen hoznak meg, közösen oldják meg a vitás kérdéseket, közösen határoznak arról, hogy ki mennyi földet kapjon művelésre. Hagyomány, hogy minden döntésnek egyhangúnak kell lennie. Ha valakinek más a véleménye, a többség addig győzködi, míg véleményét meg nem változtatja. Ez néha a végtelenségig eltart, az ilyen vitákat ugyanis a határtalan szócséplés jellemzi. Ha a faluban valakinek nézeteltérése támad a másikkal, a fa alatt összeülő bíróság 55
