Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Katona Imre: Sír a Tisza (A tiszai valóság és annak lelki mása)
Katona Imre Sír a Tisza A tiszai valóság és annak lelki mása A természeti és a természetszerető embernek nem lehet térkép a táj, sem pedig élettelen víz a folyó, és nem is uralkodhatnak egymáson, mert abból csak bajok származnak. így a „természetes" ember is minden korban testvérének tekinti az egész élővilágot, és a (látszólag) élettelent pedig szinte átlelkesíti, sőt emberarcúvá is teszi. Ezt a nép és írói, költői értik meg legjobban. Ékes példa erre a Sír a Tisza, mely írásban és képben mutatja be a hajdani és a jelenlegi tiszai valóságot, és annak lelki mását. Minden idők egyik legszebb albumát tartjuk kezünkben! Hosszan idézhetnénk más címadó folyóneveket is, mint amilyen pl. a Zsong a folyó, a Mississippi..., Csendes Don, Ég a Volga, A Rajna ködbe vész... és még sok hasonlót, de ezek közül a könyvünké a legemberibb, csak az 1940-es években a Szánk határának adott Sír a puszta cím és a Síróhegy tájnév fejezi ki ilyen híven ember és természet közös fájdalmát, egy századforduló körüli népies műdal kezdősora: Sír a Tisza, sír a Duna... Nem idegen ez az egész magyar népköltészettől sem: Amerre én járok, Még a fák is sírnak..., hangzik egy keservesben, a másikban: Sirat engem a madár is, Lehajlik értem az ág is... A kötet munkatársai közül a lírikus Pintér Lajos prózai tömörséggel jelenti ki: „Nekem a Tisza: ember" (12. old.) A síró Tisza sorsát globalizálja Sebeők János: „A folyók ágya bárhol is van megvetve: álmuk és átkuk közös." (7. old.) Fenn az égen Nap, lenn a vízen naphalfogyatkozás következett be, és a pin- téri Tisza költői köntöse: a fehér ing most a ciántól bemocskolódott (12), a sebeőki tiszai aranyhalacska pedig arra kérte horgászát, hogy ne dobja vissza a vízbe (6), és itt nincs folytatás, mint ahogy egy tápai halász mesélte, hogy a mérgezéstől némelyik hal úgy próbált menekülni, hogy a partra vetette magát (23). A „Komáromi szép leány (a török rabolta leány)" balladában a hősnő inkább meghal, minthogy az ellenség kezére kerüljön, és előtte így sóhajt fel: Dunai halacskák: az én siratóim! Az égi madárkák: az én éneklőim!... Lehet, hogy tudat alatt ez indíthatta Karátson Gábort, aki egy publicistától idézett hasonlattal érzékeltette a tiszai halak bánatát: Ha a pontyok, kecsegék sírni tudnának, most kiáradna a nagyvíz... (17.) Egy körösfői keserves a lelki fájdalmat hiperbolizálva így fogalmazza meg: Ha kicsapna, tenger lenne belőle, Nagy a Világ, elborítaná örökre!... Ehhez tegyük hozzá, hogy a magyar sír szó kétnemű, vagyis egyszerre ige és főnév, s így nemzeti folyónk nemcsak velünk együtt hullatja könnyeit, hanem maga egyszersmind gigászi sírverem is, benne az általa táplált gyermekeivel: a halakkal, a kisded élőlényekkel, a belőlük élő madarakkal és a túlélő magyarokkal, közöttük jó ezernyi hivatásos halásszal, és vagy kétszázezernyi alkalmi horgásszal, továbbá százhúsz ezernyi, közvetlenül a Tisza mellett lakó emberrel. „...A Tiszával együtt élő ember más, mint a többi", állapítja meg Horváth ]. Benő (107), ugyanakkor írja: „...a felsőtiszaiak még másabbak, keményebb életvitelűek, mint a folyónk középső és alsó szakaszán élők" (92), ahol viszont a ciánszennyezés, ez a részleges természeti Trianon, ahogyan a Magyarok Világszövetsége e katasztrófát jellemezte (21), a legpusztítóbb volt, s e szakaszokon követelte a legkeményebb védekezést is. 102
