Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve
A katasztrófát követő napokban bizony szomorú, levert ez az örökké közönyös, léha város. A szörnyű izgalom, a folytonos rettegés, a seregnyi polgár nyomorának tudata megbénította a hagyományos olaszrizlinges vigadós mélabút, s az emberek aggodalmas, elborult arccal úgy jártak-keltek az árnyaktól elhagyott, de az árnyékokkal feltöltött szűk utcákon, mintha valamennyi temetésről indulva, vagy onnan jönne. A kormos falakon dolgozik a szorgos emberi kéz, a leomlott tetők helyén nyers gerendákból már domborodik az új födél váza, elkészül egy-egy bekezdés, s mire véget ér az évtized, meg kell, hogy szülessék a mű. Az öreg urak régi szokásukat elővéve nyugodtan eltipegnek rendes időben a főtéri Nemzeti Kaszinó erkélyes nagy sárga házába, egy kis tarokkra, újságolvasásra, a fűzfás püspökkertben, meg a sétatéren déli verőfényben csak úgy megjelennek a kacér virágos tavaszi kalapocskák és tavaszhirdető sárga cipellőcskék, valamint a hihetetlenül világos tavaszi kabátok, s mint kotábban, a bakák dobszó mellett, rendes lépésekben, hetykén vonulnak keresztül a piacon a békés napi gyakorlatra, mint azelőtt, az állatkert köpködő lámáját, az utcagyerekek zsivajának kendőjével bekötözve, évente egyszer felvezetik a várba, szóval a kép tökéletesen ugyanaz, mint három hét, nyolcvan év, kilenc évtized és néhány évszázad előtt, leszámítva az égett városrész bűzhödő, fekete foltját, no meg azt a szomorú embercsapatot, amely a városháza előtt tolong a könyöradományok kiosztásakor, s a másik csapatot, amely már nem vár senkitől semmit, s még a nyomorúságos vackát is odaadta egy ismeretlen jövőért. Ezek azok, akiknek ma nincs úgy, mint azelőtt, ezek azok, akiktől nem egészen kétszer huszonnégy óra alatt elvette a tűzfolyam, vagy a tüzet teremtő, az élet munkájának gyümölcsét, elvette a hajlékot, a ruhát, a betevő falatot: elvette a belakott helyet, amelynek megvolt a saját szaga. Ebbe a városba, sem a vasúttól, sem a Palotáról, Arács irányából vagy a völgyi dömés apácák kolostorának romjaitól nem érkezik immár senki, senki azóta, hogy elhagytak, s magányomban a legutolsó zugot is fölperzseltem. Ekkor írtam az utolsó történetet, az emberről, aki leginkább nem én vagyok, s a neve, mint a Tiensan-beliek legtöbbjének. „Ja-no, nem csupán szeretett de tudott is varázslatokkal foglalatoskodni. Találkozott azzal a szerzetessel, aki a rózsák szemét hosszasan nézve mindig két perccel korábban látta meg maga körül a dolgokat, mint ahogy azok a valóságban is megtörténtek, aki felfigyelvén fürge eszességére, tanítványul fogadta. Kibontott egy könyvtartót, és két kötetet vett elő. Az egyikre az volt írva Rókaűzés, a másikra pedig, hogy Kísértetűzés. Ez utóbbit e szavak bársonybelsejű tokjában adta át Ja-nonak:- Becsüld meg ezt a könyvet, s lesz ruhád, ételed és szép feleséged! Ja megkérdezte a szerzetes nevét. Ja-no néhány napot töltött nála, és a szerzetes varázsfogásokra tanítgatta. így aztán járatossá vált a tiszta tekintetű amulettek és a borongós kedvű varázslatok dolgaiban, kapujában tolongtak a népek, akik ajándékaik fejében nagylelkű segítségért könyörögtek. 25
