Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Alföldy Jenő: Klasszikusok hiteles arcvonásai (Orosz László: A niklai remete és a kecskeméti fiskális)
összetettség, a színpadképes drámai helyzetek, a típusok gazdagsága vagy a tragikum súlya. Orosz László a művek értelmezését is szolgálja azzal, hogy az alkotó sorsát vizsgálja, s portréját rajzolja meg. A portré kommentárokból és lábjegyzetekből készül. Költői metaforákhoz fűzött glosszákból, rejtett áthallások kimutatásából, hivatali ügyiratokból, padlásról előkerült fosszilis leletekből, egy mű véletlenül megkerült első fogalmazványából, a költő ismerőse ismerősének leveléből, naplóbejegyzésekből áll össze. A könyv azért kitűnő olvasmánynak is, mert ezek a háttérben tartott adalékok mind a költői indítékokat és a létrejött műveket segítenek megvilágítani. Közös vonások A tanulmányok nem a két költő sorspárhuzamairól szólnak, de a rövid bevezető ezekre is kitér. Orosz László érdeklődését fölkeltette a hasonlóság, mely Berzsenyi és Katona léthelyzete közt mutatkozik. Körülbelül egyidejűleg érezték úgy, hogy kirekesztették őket a centrumból: Berzsenyit a híres Kölcsey-bírálat hallgattatta el, Kölcseyt a Bánk bánt sújtó cenzori jelentés. Mindkét költőre áll az is, hogy vélt vagy valódi mellőztetésük nemcsak csigaházba húzódásra késztette, hanem szívós elméleti munkára is ösztökélte őket. Berzsenyi esztétikai tanulmányokba merült, Katona a magyar drámaírás és színjátszás orvosi látlelettel fölérő, korszakos helyzetjelentését végezte el. Az egyes tanulmányok úgy alkotnak szerves láncolatot, hogy egy-egy eszmetörténeti, életrajzi kérdést járnak körül módszeresen. Ami elismerésre késztet, az főleg az aprólékosnak látszó részletekből nagyarányúan kibontakozó összkép: e két klasszikusunk megelevenedő arca. Mi az, hogy költősors? Magyarországon mindig nagy érdeklődés kísérte a költősorsokat. Sokszor a művekkel egyenlő rangon tárgyalják irodalomtörténeteink a szerző életútját, társadalmi helyzetét. Költőink maguk is gyakran felhívják a figyelmet helyzetükre, hol vészkiáltásként, hol a hatás fokozására. Jelzéseiket, ha értékteremtő egyéniségek hallatják, komolyan is kell venni. Mióta is tarthatjuk számon e jelenséget? Csokonai szállóigéje óta-e, mely a Tempefőiből vált ismertté: „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországban"? Peregrinus deákíróink önéletírásai óta? Vagy már Tinódival kezdődően, aki gondosan megénekelte, ha rossz borral, penészes kenyérrel fizettek énekmondásáért? Summa summárum: a költősors maga is jelképpé nőtt a magyarság szemében. Az irodalom hívei e nép és nemzet történelmi hányattatásaira ismertek a költők oly sajátos, rpégis tipikus sorsában. Irodalmi legendák és ellenlegendák Vannak ennek vadhajtásai is természetesen. A költők legendái olykor úgy elborítják nemcsak a mindennél fontosabb műveket, hanem magát az életrajzot is, hogy az elburjánzott borostyán a termetes fát is megfojtással fenyegeti. Rónay György például úgy találta (A lírikus Katona; Balassitól Adyig): hamis legenda szövődött abból a tényből, hogy a Bánk bán megbukott a Kolozsváron meghirdetett pályázaton, majd a bemutatás cenzori tiltása után hazatért szülővárosába, és a költészet helyett inkább jogászi hivatásának élt. A legenda ezt úgy színezte át a búsmagyar irodalomszemlélet szájíze szerint, hogy - mint Rónay György idéz egy meg nem nevezett irodalmárt - „...ha az ember Kecskeméten jár, önkéntelenül is fölmerül emlékezetében a romantikus képzelgésekre ösztönző zseni alakja, aki a Bánk bán pályázati sikertelenségén végsőkig elkeseredve tér haza, és temetkezik az Alföld porába". Ezzel szemben Rónay így látja a drá105
