Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Bombitz Attila: Akiről tudunk, akit sohase láttunk (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)
álló rámutató, a világban létező megmutató elhagyása („itt édesapám neve következik"), illetve a mindenkori történetalakzathoz tartozó nevek karnevalizálódása egyneműsödik az 'édesapám' funkcionalizálásában. Az pedig megőrzi még a néven nevezés korábbi ironikus funkcióját, hogy nem az Esterházy-család, hanem az Esterházyak és rokonágaik és Magyarország történelmének egybevillanásai jelenülnek a metszetben, hiszen akarva- akaratlan csak egy denotátumként tételezendő névhasználatról van szó, mégis távolító, sőt, idegenítő effektusként teremtődik meg az a bizonyos párbeszéd, amely az örökítés, a hagyományozódás és emlékezés gesztusait hangsúlyozza. Különösen érdekes a név regénybeli legendája, az Esthajnalcsillag ismétlődő történetalakzata. Az egy jelöltre vonatkozó két jelölő problémája (az Esthajnalcsillag egyben Hajnalcsillag is) a frégei értelem és jelentés-paradigma „idézése". Az (est)hajnalcsillag esetében temporális különbségről kell beszélni. Egy jelölőnk van (Esterházy) végtelen sok jelöltre (Esterházyak), s ráadásul a sok mozaikszerű történetalakzat figurái nem is az Esterházy nevet viselik tulajdonnévként, hanem az 'édesapám' köznév változik az egyetlen érvényes, szimbolikus tulajdonnévvé. Az egy jelölő több jelölt reláció ráadásul újragondolandó a jelölttel kapcsolatban, hiszen ha nem beazonosítható, ő sem jelölt, csupán egy újabb jelölőre bukkan a mindenkori 'édesapám' jelölő. S a nyelvi kijelölés így állandóan önmaga figurációjára mutat, az arctól végleg megfosztatott névre, mely bár látensen állandóan behelyettesíteni kész a jelölőket, de a jelölőlánc e természetes, olvasói kényszert rendre visszautasítja. Ezért történik meg az esetleges fölsóhajtás (igen könnyelműen), mikor különösen a Második könyv nevek uralta terrénumában e tudat hirtelen elkezdi fellelni keresett jelöltjeit. Az egész jelölő láncban egyedül az Esterházy Péter nevű jelölt ússza meg a végső beazonosíthatóságot. Mert lehet, hogy eddig engedett az én újraszubjektivizálódó hajlamainak, de ebben a történetsorozatban a végső emlékezőig legfeljebb csak nyomaiban jutunk el. Az én - névdömping ide vagy oda - csupán a név, az önnön név távollétét tölti be. Az Esterházy név frégei legendája teremti meg végső soron az elkülönböződő részek harmóniáját. A két könyre tagolt regény, mint Esthajnalcsillag és Hajnalcsillag története ugyanazon jelölt történetét írja, mely önmagában is jelölő, az édesapáé, az égi harmónia édesapjáé. Arról nem is beszélve, hogy maga az „Esthajnalban-álló" is nevezi önmagát „édesapámnak". O az, aki a köztes térben, a mostban, az örökben áll. Plasztikusan írja le Thomka Beáta a regényt elemezve az új Esterházy-féle 'én' problémáját: „Alaklásban marad esemény és történet, mert végleges megképződése olyan szilárd pozíciót igényelne, amihez az elbeszélőnek mint princípiumnak, tényezőnek valamely, bármely változata szükségeltetne. Ezt a személyt a Harmonia Caelestis nem alkotja meg, e szubjektum is része a szüntelen felépítés, lebontás, megjelenés, elillanás, körvonalazódás, eltűnés stratégiájának. Változékonysága, transzformációs képessége a szólamváltások alapja. A többszó- lamúság elsősorban az elbeszélőn mint kimozduló nézőponton, fókuszok, látószögek sokaságán, nem állandósuló hangnemen és beszédmódon alapul." (Jelenkor, 2000. október) Ne a jelentést keresd hát, hanem az értelmet. Mindezek még pontosabb értelmét. Mert ma Magyarországon az is regényt ír, akinek nem kellene. Ennyit hoztunk tapasztalatként Frankfurtból. Ha a Harmónia Caelestis akkor megjelenik (persze addig szöszmö- töl szerző a művön, míg akar), lett volna mit kontextusban mutatni. Az európai regény paradigmájához tartozás legújabb pillanatát. Ez persze csak annnak a hiánynak a késleltető betöltése lehetne, s lehet még, igaz, kontextus nélkül, mely a német olvasóközönség hírhedten referenciális elváráshorizontját tölthetné be s játszhatná ki a maga módján. Az, hogy miért nincsen - többek közt Grasshoz hasonló koncepciójú - regényprojekt Magyarország (fél)múltjáról, számtalanszor elhangzik magyar-német irodalomelmélészi ankétokon. S olyankor kevés annak bizonygatása, hogy így az olvasó, meg úgy a fikció, és akkor a (nálunk nem létező) piaci-kiadói nyomásról még nem is beszéltünk. Mert - különösen a német minta szerint - regény kell. Mindent átfogó, 81
