Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi mentében (Az 1956-os lemondás legendái és a valóság)

hagyja, kérem, megszoktam a börtönben, hogy a kabátommal takarózom. (Alig hosszabb ideje volt szabadon, mint amennyit ült - P. A.)- 1955 augusztusában neveztek ki a kormánygép parancsnokának - idézte fel Fritz János. - Nem tudom, hogy választottak ki, de mivel az utánam következők is mezőtúriak voltak, arra gondoltam, hogy az elhárítás könnyebben körüljárt egy falusit, mint egy városit. A kormánygép 1956-ig a szovjeteknél volt, Tökölön. A biztonsági előírások miatt a lehetséges üzemidőnek csak a harmadát repülték a géppel, és a motorokat meg a főbb berendezéseket is a szokásos idő negyedéig- harmadáig használták csupán, akkor átrakták másik gépekbe. A személyzet öt fő­ből állt - két első pilóta, navigátor, rádiós, hajózó szerelő -, és a két első osztályú első pilóta közül az orosz volt a parancsnok - Nyikolaj Nyikolajevics Guszev -, de én repültem, ő a jobb ülésben ült. A kormánygépet 1956 nyarán áttelepítettük Budaörsre. Az átszervezésnek ebben az időszakában Rákosi csak 1956. július 26- án használta a gépet, akkor még nem tudtuk, hogy utoljára. A HM külügyi osztály napos-tisztje este tízkor értesített, hogy hajnalban Moszkvába repülünk, de nem mondta, kivel. A kései értesítés meglepő volt. Kü­lönös volt az is, hogy az indulás előtt Bata István altábornagy, honvédelmi mi­niszter megjelent a repülőtéren. Jelentkeztem nála, és mivel meglepetésemre a nevemet is tudta, megkérdeztem, ő repül-e velünk, s akkor mondta, hogy Rákosi elvtárs és a felesége. Hasra esés nem volt a hírtől, szenzáció is csak utólag lett, amikor kiderült, hogy ez volt az utolsó útja Budapest és Moszkva között, vagy amikor híresztelni kezdték, hogy mekkora vagyonnal utaztak, közben három kis- bőröndöt hoztak. Mi az orosz személyzettel együtt fenn voltunk már az ülésben, amikor Rákosiék megérkeztek. Az utastérben elől volt egy jókora fotel, és hányó­dott mellette egy puff, sosem tudtam miért. Amikor Rákosi lába alá tolták, kide­rült a puff szerepe. A gépen ott volt még Hegyi Pál testőr és egy főorvos. Rákosi­nál volt egy világossárga nyersbőr aktatáska, amit nem adott ki a kezéből. Betaka­rózott a kabátjával, és amikor valaki figyelmeztette, hogy pléddel kényelmesebb lenne, azt felelte, hogy így szokta meg a börtönben. A felesége előbb lenn beszél­getett valakivel, amit az ajtóból is folytatott, amíg Rákosi magyarul rá nem szólt: „Muci, induljunk!" Akkor hétórányi volt az út Moszkvába, és háromezer méteren repültünk, hogy az oxigénhiány ne legyen kellemetlen az utasoknak. Általában Kijevben tankoltunk. Moszkvában Szuszlov várta Rákosit. Másnap Szimferopolba repültünk, ahol, mintha nem tudták volna még a hírt, államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. A magyar főorvos taxival elment Jaltába szétnézni, mi Hegyivel Szimferopolban maradtunk. Másnap már Rákosi nélkül Mineral Vodira repültünk, ott felvettük Dobit és a tolmácsnőjét, és Moszkván keresztül augusz­tus elsején érkeztünk haza. „1956. július 26-án hajnalban az öreg kormánygéppel, amelyet lassú repülése miatt egymás közt tréfásan »tyihod«-nak (lajhár - P. Á.) neveztünk, Moszkvába repültem. Ott közöltem az elvtársakkal, hogy mielőtt szanatóriumba mennék gyógykezelésre, szeretnék a Fekete-tenger mellett egy kicsit pihenni és fürdeni. Ezt a kívánságomat azonnal teljesítették, s ugyancsak a kormánygéppel egy vagy két nap múlva a Krímbe repültem. Velem volt a feleségem, az egyik kísérőm, és 70

Next

/
Oldalképek
Tartalom