Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi mentében (Az 1956-os lemondás legendái és a valóság)
get, vagy legalább maradjak a Politikai Bizottság tagja." De ő bejelentette, ha így határoznak, kérni fogja a Központi Vezetőséget, hogy vesse el az ajánlatot. Mikojan szerint ez a veszély nem fenyegetett: senki sem támogatta Szalai ötletét, a pártelnöki posztot. Vég Béla elmondta Mikojánnak - aki ezek szerint sem vett részt a végeláthatatlan PB-ülésen -, hogy Rákosi szerette volna megtartani legalább a PB-tagságot, de megmondták neki, hogy visszavonulása erre is vonatkozik. „Nyilván azzal a szándékkal igyekezett bent maradni a magyar párt vezetésében a Politikai Bizottság tagjaként, hogy ezzel megőrizze tényleges irányítását a pártban" - vonta le a következtetést Mikojan. Ennek ellenére jó osztályzatot adott Rákosi „viselkedésére", mivel elismerte, azért halogatta eddig a lemondást, mert szerette volna kijavítani a hibákat, ám ez nem sikerült. Szalai félt, hogy az ellenség Rákosi „egész garnitúráját" kirúgja, vagy más megfogalmazásában, hogy a KV „megdönti" az egész PB-t.- Hosszú végvonaglás után '56 júliusában Rákosi harc nélkül visszavonult: nem küzdött, szétesett, már korábban feladta - állítja Vég Béla. - Persze, mit tehetett volna a szovjetekkel szemben? A lengyelek nem engedték be a KV-ülésére az SZKP vezetőit, nálunk Mikojan ott volt a PB-ülésen is. Nekünk biztos, hogy nem volt semmi titkunk '56-ig a szovjetek előtt, ha kérték, a legbizalmasabb anyagokat is megkapták a nemzetközi osztályon keresztül. Jellemző, hogy hozzám tartozott az osztály, de nem tudtam, ki tartja az SZKP-val a kapcsolatot. Azt viszont a saját bőrömön is éreztem, hogy ők nem egyenrangú partnerként kezelnek bennünket. A szovjet vendéget mintha a börtönviselt Kádár János érdekelte volna a legjobban: beszélgetésükről különjelentés ment Moszkvába. Mikojan nem említette Kádárnak, hogy mi vár a beszélgetésük alatt is zajló PB-ülés nyomán Rákosira, csak megkérdezte „a dolgok állásáról". Kádár egy illegális kommunista felszólalására hivatkozva azzal kezdte, hogy Rákosi eljátszotta a bizalmat, nem maradhat első titkár. Bírálta a szovjet vezetőket is, mert ha „tisztában lettek volna a magyarországi helyzettel", nem küldték volna el a Rákosit dicsőítő április 4-i táviratot. Kádár megható mesét kanyarított Rákosi iránti nagyrabecsüléséről, ami azonban megingott, amikor megtudta, hogy Rajk a kivégzése előtt azt kiáltotta: „A pártért halok meg! Éljen Sztálin! Éljen Rákosi!" (A kivégzést Kádár Farkas Mihállyal és másokkal együtt a börtönépület emeletén várta végig, s tudnia kellett, hogy Rajk nem ezt kiáltotta.) Kádár a börtönből kiszabadulva elmondta a kétségeit Rákosinak, és javasolta a Rajk-ügy alapos felülvizsgálatát. A főtitkár ezt azzal utasította el, hogy Rajk bűnös volt. Ha akkor beleegyezett volna az objektív vizsgálatba, mondta Kádár, „az én bizalmam, akárcsak más elvtársak bizalma rendíthetetlen maradt volna, és ő megőrizte volna a párton belüli tekintélyét". Mikojan káderezett. Kifaggatta Kádárt az 1943-as pártfeloszlatásról, a magyarok szovjetellenességéről, az antiszemitizmusról stb. Kádár azt állította, a pártban kezdetben ügyet sem vetettek rá, hogy a vezetésben sok a zsidó, de a „becsületes magyar nemzetiségű káderekkel való leszámolás és az önkényeskedés után" sokan a vezetésben lévő zsidók ellen fordultak. Kijelentette: „nem törekszik felelős poszt betöltésére". De amikor rehabilitálták, Rákosi megmondta, hogy mindenkit vissza akarnak helyezni „arra a posztra, amelyet letartóztatása előtt elfoglalt". Nem tartotta be a szavát, és keresi az ürügyet, hogy az igazságtalanul elítélteket 57
