Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi mentében (Az 1956-os lemondás legendái és a valóság)
együttműködni. Mások sajtószabadságot követeltek (Mocsár Gábor újságíró: Magyarországon Petőfi halála óta, „immár száznyolc éve nincs szólásszabadság"), de még az államvédelmi szerveket is támadták. Andropov szerint „az ellenforradalmi elemek" arcátlanul viselkednek, miközben az államvédelem, az ügyészség és a rendőrség szinte kizárólag rehabilitál. Következetlen a PB Nagy Imrével szemben is. Kizárásával megfosztották magukat attól, hogy „valamelyest hatni tudjanak rá". Andropov helyteleníti, hogy Nagy a miniszterelnöki villában lakik, hogy nyugdíja a munkásátlagbér négyszerese (3200 forint). RM évekkel később is úgy vélte, hogy ekkor „a párt és az ország népi demokráciához hű többsége" a revizionisták ellen volt. (A Fővárosi Taxi pártszervezete „jelezte", hogy a sajtóvita hajnalán, feltehetően a Szabad Nép volt munkatársai arról beszélgettek a taxiban, hogy visszakerülésük után, ki milyen funkciót vállal.) RM úgy emlékezik, hogy a KV-ülésen Gerő „nyíltan megmondotta, hogy az, ami a Petőfi Körben történt, az ellenforradalom kezdete". Valóban megfújta a harci riadót: „A párt veszélyben van, a munkásosztály veszélyben van, a népi demokrácia veszélyben van." A pártvezetés bírálóinak viszont elismerte, hogy „Leninek nincsenek közöttünk". Es Rákosi? A KV csak félszívvel támogatta a szigorítást. A Petőfi Kör elleni fellépést Friss István kapkodónak érezte, hisz nemrég dicsérték őket a Szabad Népben. Nagy Imre örökös ellenfele, Révai pedig szólt: ne vigyék túlzásba Nagy bírálatát. Gáspár Sándor arra figyelmeztetett, hogy a „vitaszellem egészségtelen irányzata a munkásosztály körében is egyre nő". Vas Zoltán és Molnár Erik félreérthetetlenül ellenezték a Petőfi Kör elítélését, hiszen a tagság önkritikát várna a vezetőitől. A másnap közölt határozat mégis „elítéli a pártellenes megnyilvánulásokat". „A legutóbbi Petőfi-köri vita egyes felszólalói (Déry, Tardos) már odáig mentek, hogy tagadták a párt és a munkásosztály vezető szerepét, és burzsoá ellenforradalmi nézeteket hirdettek." A DISZ hamut hintett a fejére, mivel a teremben „a lehető legdurvább, legrosszabb indulatú, pártellenes bekiáltások egész sora hangzott el." Új Központi Vezetőséget akartak, illetve Nagy Imre visszavételét. Sok funkcionárius lelkesen tapsolt a pártellenes kijelentéseknek, a Nagy Imre melletti tüntetés a Színművészeti Főiskolásoktól indult el. „A Petőfi-köri viták átnőttek a DISZ feje felett." Súlyosbította a helyzetet, hogy másnap kirobbant, a „munkások elégedetlenségét kihasználó ellenforradalmi megmozdulás" a lengyelországi Poznanban. Az ötvenezer felvonuló kenyeret és szabad választásokat követelt, és a „nyugati mesterkedések" eredménye: 73 halott, háromszáz sebesült, letartóztatottak százai. (Mikojan: „a Petőfi köri vita ideológiai Poznan, lövöldözés nélkül".) Ha már itt az ellen, RM nekilátott a hozzáillő rendcsinálásnak. Bár ok volt elég - Nagy Imre-születésnap, Petőfi Kör, Poznan stb. -, valahogy mégis kényszeredett lett az egész. A XX. kongresszus elvette Rákosi erejét, a Rajk-ügy, a Farkasügy pedig újból és újból eret vágott rajta. A nagy rendcsinálásból csapkodás lett. A KV színe előtt RM nyilvános mentegetőzésre kényszerítette a születésnapon résztvevő Czottnert. A miniszter védekezett: vizsgákra készült, kimerült volt, és csak kíváncsiság vitte az Orsó utcába. (Mennyi kimerült, kíváncsi vendég!) Hegedűs miniszterelnök maga elé citált több közhivatalnokot, hogy megkérdez47
