Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Borbándi Gyula: „Túl friss seb a nemzeten” (Németh László és az Új Látóhatár)

rásvidékét megtagadni vagy elhanyagolni nem tudván, különleges érdeklődéssel és rokonszenwel fordultunk azok felé a magyar írók felé, akiket az irodalomtörténet és a közvélekedés népinek nevezett. Ez a felfogásunk és magatartásunk már a kezdet kezdetén szerepet játszott abban, hogy folyóiratunknak milyen nevet kívántunk adni. Tekintettel arra, hogy a népi irodalom orgánumát, a Válasz című folyóiratot a kommunista hatóságok megölték, erre a névre akartuk keresztelni elindítandó szemlénket. Hamar felvetődött azonban a kérdés, megtehetjük-e ezt a megszüntetett Válasz kiadójának, Sárközi Mártának és szerkesztőjének Illyés Gyulának a tudta és beleegyezése nélkül. Beláttuk, hogy nem tehetjük meg, nemcsak esetleges jogi bonyodalmak miatt, hanem azért sem, mert mind a kettőt tiszteltük és becsültük, nem kívántunk nekik ártani, azzal, hogy a rosszhiszemű és rosszindulatú kommunista hatóságokban esetleg annak gyanúját keltjük, mintha valami összjáték folynék az eltiport hazai Válasz szerkesztősége és az (ahogy nevezték) „imperialisták zsoldjában álló, ellenséges, hazaáruló" nyugati emigránsok között. Ezért más nevet választottunk: a „Látóhatár"-t.

A népi írók helyzetét, működési lehetőségét és sorsát azonban mindvégig figyelemmel kísértük, Nyugaton elérhető régi és új könyveiket olvastuk és igyekeztünk megszerezni minden frissen megjelenő írásukat. Erre különösen azoknak volt lehetőségük, akik a Szabad Európa Rádiónál, a BBC-nél, vagy más nyugati rádióállomásnál dolgoztak és ahol magyarországi könyvek, sajtótermékek általában elérhetők voltak. Persze, az ötvenes évek Rákosi-korszaknak nevezett idejében meglehetősen eltértek egymástól a népi írói tábor fő alakjainak publikációs lehetőségei. Némelyek, mint például a rendszerhűnek tekintett Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József folyamatosan, Veres Péter, Tamási Áron és Illyés Gyula alkalmanként hosszabb-rövidebb tartamú közlési lehetőséghez jutott, Németh László, Sinka István, Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Bibó István és főleg Erdélyi József némaságra volt ítélve. Az 1956-os forradalom alatt az elhallgattatott népiek ismét megjelentek a nyilvánosság előtt. Kádár uralma késői időszakában a napi politikától függően és különféle engedményeket kihasználva ismét többen megszólalási és közlési szabadsághoz jutottak.

A Látóhatár, majd Új Látóhatár igyekezett a népi irodalom nagyjait megbecsülni és műveiket népszerűsíteni, de mindig azzal a megszorítással, hogy ez ellenük Magyarországon kihasználható és ellenük fordítható ne legyen. A személyes kapcsolatok kiépítése és ápolása csak a hatvanas években indulhatott el.

1956-ig, a magyar forradalomig eltelt első öt évben a folyóirat óvakodott tanújelét adni azok iránti rokonszenvének, akiket különösen kedvelt és féltett, nehogy ártson nekik és nehezítse helyzetüket. Amikor 1962 tavaszán Firenzében, a különösen olasz és francia közreműködéssel indult Európai Iróközösség alakuló kongresszusán sikerült Illyés Gyulával találkoznom és néhány napot vele töltenem, a magyar irodalom állapotának külföldi kezeléséről beszélgetve jóváhagyó- an és elismerően szólt az Új Látóhatár elővigyázatosságáról és taktikai ügyességéről, amelyet a magyar írók esetében tanúsított. Továbbra is nagyfokú óvatosságot ajánlott, hozzátéve, hogy ezt nemcsak a maga, de legközelebbi barátai, köztük Németh László és Bibó István nevében is kéri. Ne azt hangoztassátok - mondotta -, hogy milyen igazunk van és milyen bátran viselkedünk, ha bajokat emlege85