Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Füzi László: Az elhallgatás (Németh László utolsó évtizede)

Szabó Zoltán szintén foglalkozott Németh Lászlónak ezzel az utolsó „pályafordulatával". 1935 után, a Tanú fordulata után az újabb fordulópontot éppen 1965-ben, a Negyven év fentebb idézett vallomásában látta. „Az őszinte, az igaz ember visszahozza, most már egyeduralkodónak leikéből lelkedzett eredeti és természetes, magát, csak magát mondó énjét, visszatalál a maga szennyezetlen identitásába azzal, hogy föladja szerepeit, lemond a műről. A Chartreuse-cella és cellakert lehet a mentősziget, hogy magát a külvilágtól és az alkotástól elszigetelve, horizontálisan és az időben, vertikálisan Isten felé tapogatózzék, szép alázattal". Ami a két fordulópont között volt, „ha pusztulás volt, akkor tisztulás volt" - írta Szabó Zoltán nemcsak szépen, hanem sokat, nagyon sokat megértve, vagy inkább megérezve Németh világából. Németh, visszafordulva az általa teremtett térbe, mintegy igazolta Szabó Zoltán szavait. Pályáját lezárva hol arról írt, hogy a tanulmányai révén tört fel a küldetése - a tanulmányokon értsük a Tanút, s azt, ami a későbbi tanulmányok révén a Tanúból megőrződött, ebből következően regényei, drámái másodlagos képződmények lettek volna, melyek a „tűz öntisztulását szolgálják, a salakot vetettem ki bennük, a lélek épségét fenyegető veszélyt álmodtam tovább és dobtam ki", hol pedig - nagyon pontos és mély, rá nem mindig jellemző önkritikával - arról, hogy inkább csak szerepével, s nem alkatával tartozott ahhoz a néphez, amelyet „menteni" próbált.

Mindezek ellenére sem mondhatjuk azonban azt, hogy a természetes ember és a társadalom által teremtett ember - emlékezzünk, Szabó Zoltán az 1935 előtti és az 1935 utáni Németh Lászlót ezzel az ellentétpárral írta le - küzdelme zárult volna le 1965-ben, még akkor sem, ha az 1935 előtt felvállalt szerep valóban közelebb állt Németh alkatához, mint az azt követő szerepváltozatok bármelyike. Azért nem mondhatjuk ezt, mert az életet és az írást Németh csak akkor tudta imádságként megélni, hogy újra ehhez a képhez térjek vissza, amikor az élete által felvállalt gondokat megoldotta. Nem kilépett az önmaga által teremtett térből, Szabó Zoltán szemléletmódja mintha ezt sugallta volna, hanem felszámolta ezt a teret, de addig, amíg ezt nem tette meg, szüksége volt rá, ahogy a művekre is szüksége volt. Meglehet, hogy csak rájuk volt szüksége, mert az élet gondjait már csak művekben lehetett megoldani, így a regények és a drámák sora nemcsak helyettesítette a Tanút, hanem folytatta is azt. A világa alapjaivá tett válságköröket a Tanúban cselekvésként, élet és mű egymásra vonatkoztatásával igyekezett feloldani, amikor eltűnt az a tér, amelyikben - legalábbis Németh meggyőződése szerint - ezt megtehette volna, akkor következett az írás, s az írás általi feloldása az őt fogolyként őrző gondoknak. Amikor ezeket a küzdelmeket lezárta, önmaga világát, az alkat viaskodásait és ismétlődő gondolati küzdelmét nyugvópontra juttatta - legalábbis azt hitte, hogy lezárta, mert megnyugvások, nyugvópontok ebben a században másnak sem adattak, Németh is folyton ismétlődő küzdelmet folytatott lelki egyensúlya újbóli megteremtéséért akkor következhetett a megbékélés és a derű, ahogyan azt a magatartásra vonatkozó rendszerében leírta.

Ahhoz, hogy ehhez az állapothoz eljuthasson, az önmegmutatásra is szüksége volt. Élete végén ezt a szerepet egy önéletrajzi írás már nem tölthette be, a záróponton felmerült az életmű összegyűjtésének, rendszerezésének kérdése is - láttuk, a Negyven év szerepe már megírásakor feltehetően az életmű egészébe való bevezetés lett volna. Az életműsorozat tervéről, vagy inkább a sorozat iránti vágyról Németh 1965-ben, szinte az Irgalom megjelenésének pillanatában írt Kerényi Károlynénak, azt követően, hogy tudomást szerzett Kerényi Károly műveinek teljes kiadásáról. „Egy ilyen teljes kiadás nekem is álmom volt; 57-ben már kötöttünk is rá szerződést, melybe az utolsó percben becsúszott egy semmivé tevő cikkely; múlt nyáron megint felajánlotta a Magvető; de minthogy nem akartam a Szépirodalmi vezetőjét, Illés Endrét megbántani - a felezés miatt alkalmasint megint a senkié lesz. Főleg a tanulmányaimat szerettem volna - ami megjelenhet - együtt látni; re- gényből-drámából így is több van forgalomban, mint kívánatos".

63