Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Orosz László: Igény az új európaiság iránt (Németh Lászlóról, 1946-ban)

- sőt csak hangosabb lesz bennem. S ez a lelkiismeret az, amit ti sose fogtok megérteni. Mert ti teljesen meg vagytok elégedve, ha hívek vagytok azokhoz, akik mögöttetek vannak. Mi mögöttünk azonban az emberiség nagy tapasztalatai, az örök ideálok vannak, s azoknak tartozunk hűséggel. Értelmiségi embernek én nem is azt nevezem, aki valamiféle diplomát szerzett, hanem akinek az, hogy Sokrates méregpoharat ivott és Mozart a szegények sírjába került, olyan parancsoló esemény, mint nektek, amit a külvárosok utcáiban saját szemetekkel láttok. S mi a ti győzelmeteket is úgy kívánjuk, hogy az tartós legyen, az emberiség eszményeivel megszentelt." (Kis. III-IV. 236.)

A kérdés most már csak az, hogy volt-e olyan értelmiség, amely a Németh László által követelt öntudatot és kiszabott feladatot elvállalta és betöltötte? A kettős lelkiismeret nem arra szolgált-e legtöbbjüknél, hogy a második lelkiismeret ürügye alatt kibújjanak az első által követelt parancsok alól? Még nincs kellő távlatunk ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre feleletet adjunk, úgy érezzük azonban, hogy az igazi Németh László követői között is egyedül maradt. Tragédiája az, hogy mindig önmagát tekintette normának, s a saját problémáira feleletet kereső szavakat hiába kiáltotta bármerre, sehonnan sem jött visszhang.

S végül: Megoldja-e a Németh László utópiája saját belső problémáit, üdvösségét? Ezen a világon semmi esetre sem. Láttuk, hogy az ideahordozó embernek szükségképpen tragikus sorsúnak kell lennie, s Németh tragédiáinak katarzisa - gondoljunk a VII. Gergelyre és a Cseresnyésre - vagy a transzcendensben, vagy a jövőben van, mivel az ideahordozó ember bukásán túl ehhez az idea továbbélésére van szükség. VII. Gergely és Cseresnyés azáltal válnak igazi hősökké, az üdvösség-relációban szentekké, hogy álmuk túléli őket. A VII. Gergelyben mondja Ottó püspök: „Nem is szentekhez méltó álom, ami egy nemzedék életébe bele nem kerül. Sylvester, a Nagy Konstantin pápája is a katakombák pápái után következett. így születik fel a te s a tieid szenvedései árán a szolgaegyház is Urnőegyházzá. Én meg akarom még látni az első lovaghadat, mely fejedelmek jelvénye helyett a keresztet varrja ruhájára." (V. felv.) Gergely pápa nem látja meg ezt a lovaghadat, Németh is csak megálmodja Telepes-Magyarország megvalósulását. (Kapások.) Az élet számára örökös kétely, bizonytalanság és rettegés marad. VII. Gergely mondja: „Odadobott Isten a világi érveknek s a tétova belső furda- lásnak. Ha Henrik ellen határozok, félek, hogy az indulat öltözött föl bennem igazságnak, pártütőket bátorítok, s bűnömmel elrontom a kereszténységet. Ha meglapulok, s kardra és időre hagyom, hogy ítéljen helyettem, gyanakszom, hogy nyilalló csontjaim s szundításra vágyó szempilláim könyörgik bennem a kényelmet. Az Istennek kellene íjába zárnia engem, s nyílként ellőni, hogy a cél megölje gyanakvásom." (III. felv.) Itt van Németh állandó bizonytalanságának, mindenki ellen hadakozásának gyökere: a maga erejére hagyatkozott, teljesen egyedül álló ember soha nem lehet biztos célja helyességében sem. Németh üdvössége nem valósulhat meg, állandó keresése, lelkiismereti tusakodásai azonban azt bizonyítják, hogy tévedései között is az üdvösség: az igazság becsületes keresése útján jár.

*

Ez az írás 55 éve született. Előadásként hangzott el 1946. április 11-én a budapesti egyetemen a Bölcsészhallgatók Egyesületének „Magyar sorskérdések a népi írók tükrében" című sorozatában. Harmadéves egyetemista voltam akkor, Németh Lászlónak már felsős gimnazista éveimtől olvasója, tisztelője, híve.

Úgy emlékszem, hogy mind a felkért opponens, évfolyamtársam, Bornyi Sándor, mind a hozzászólók (nemcsak bölcsészek) egyetértettek előadásom lényegével. Csak azt kifogásolták néhá35