Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - TÖBB SZEM / PONT - Onagy Zoltán: Ezüstpuska és farlövés
ténik. így teszi kerekké az egész kompozíciót. A szerkezet kezdetén felmerülő köznapi kérdésekre olyan, a kérdéshez viszonyítva extrém válaszokat kapunk, hogy dong belé a fej. A kötet középpontjába helyezett, tehát gerincnek szánt Itt állunk egy szál megmaradásban című, 1994- ben publikált dolgozat a romániai magyarság mai, tegnapi, tegnapelőtti világáról beszél, humorral, s ahogyan mondani szokás, belegyűrve horizontálisan is, vertikálisan is mindent, ami csak belefér. Az írást - nem szívesen használnám a tudósítás főnevet, a Zelei-darabok ritkán felelnek meg a szakzsargon köznyelvi jelentésének - Avram láncú kolozsvári szobrának fizikai és szellemi megjelenítésével zárja, hozzásegítve az olvasót, valahogyan el ne tévessze, a román állampolgárként élő magyarok pontosan tudják, amit tudnak, nem téveszti meg őket senki és semmi. Ahhoz túl rögzült a gyakorlatuk, sok-ablakú a tapasztalatok tárháza, hogy tévedjenek. Zelei hangsúlyozásából is hiányzik minden csípőből üzemkész nacionalizmus, de még olyan közeli tónusok is hiányoznak, amelyet rosszindulatú szándék annak nevezhetne. De és csakhogy. Következőképpen zárja az anyagot, hogy semmi ne legyen olyan egyértelmű: "Lehet talán húsz méter is az oszloppal együtt, amelyen áll. Ha gyakorlott szobor- elemző volnék, azt írhatnám, hogy fejfedője a hóhatáron túlra magasodik, talpazata pedig kőgyökeret ereszt az ősi román földbe. Az alant álló kőanyák oly könnyedén emelik föl a nehéz havasi kürtöt, mintha súlyemelő bajnokok volnának. Lunar álmodta valósággá a műtárgyat. (...) A román értelmiségiek azt mondják erről a Iancu- szoborról, olyan, mintha a magyarok csinálták volna a románoknak azért, hogy froclizzák őket." A redakció bujkáló költője A terjedelem nem enged további részletezést, de megkerülhetetlen, hogy a bő tíz éve, 1989. július 15-én a Délmagyarországban megjelent Édes Kisasszony! című lírai feljajdulásról ne ejtsek néhány örömteli szót. Az írás közvetlen hatása felér egy negyvenes magyar férfi aktuális (prosztata)- zárójelentésének univerzalitásával. Mindenre vonatkozik, mindenről szól, mindent érint. Tehát: nyolcvankilenc, július. Egy hónapja tart a „magyar-magyar" párbeszéd az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között. Egy hónapja, június 16-án a magyar entitás évszázados szenvedélyének hódolva, újratemeti egyik törvénytelenül kivégzett miniszterelnökét. Három hete - mozgalomból - bejegyzett politikai párttá alakul az MDF. A folyamatok megfoghatatlansága, sebessége, és ez az egész hihetetlen erőltetett menet erotikus töltésűvé teszi az író fejében a politikai történéseket - nemigen tehet mást, az ésszel nem felérhető, összekuszált konstrukciók töltése mindig erotikus - és arra ösztönzi, hogy nevezett „Édes Kisasszony"-on keresztül képezze le a teljes magyar valóságot, de számba vegye a „teljes valóság" megtéríthetetlen veszteségeit is. Nem írja le a szabadság szót, nem oroszozik, nem fogalmazza meg, Istenem, ha apám megérhette volna (ez itt az én apám - OZ), sehol semmi direkció, konkrétum is alig. Ha nem tudnánk, mikor, mi, miért és mennyiért, lehet, azt gondolnánk - talán akad is olvasó, aki ezt gondolja -, egy öreg pasi ifjúságát siratja. Attól olyan bánatosan gyengéd. Nem állom meg, hogy ide ne másoljam a szöveg törvénytelenül visszaható záróbekezdését: "Most ne bámuljam meg, amikor felhúzott térddel, a tarkója alá igazított karral, egy szál bárányfelhőben fekszik a parton, mutatva, hogy múlik a nyár? Az én nyaram. És elvárná, Édes Kisasszony, hogy ne nézzek utána?" E meg- rázóan szép pillanatban minden középkorú magyar férfiú felismerheti korabeli tanácstalanságát. Ez a szinte néhány soros balladai tömörségű allegória - pontosan ráérezve az elkövetkezőkre - látnoki szimbóluma elmúlt tíz évünknek, és minden bizonnyal a következő tíz is erről szól majd. Zalán a korábban már idézett írás végén - gyakorló költőként - kevésbé enged a líra csábításának: "Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az utált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy... és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre..." Az mindenesetre megnyugtató, és meglehetős biztonsággal jelzi a magyarországi irodalmi állapotokat, hogy egy eleve epikusnak szánt és epikának tekinthető kötet elkészült a rendszerváltás feltérképezése céljával, a viszonyokhoz képest a teljes, időrendbe szedett kartográfiai és földtani adatbázist belegyűrve a produktumba. Az is megnyugtatónak látszik a megjelenés évében, hogy konkrét, bizonyítható történelmi vonatkozásai mellett olyan emberi-írói-kortársi emóciók erősítik a szöveg hitelét, amelyek garantálhatják a következő olvasógenerációk érdeklődését, amikor a rendszerváltás, mint olyan, csak mint steril - több oldalról megtámogatott és értelmezett - politkaelméleti processzus jelenik meg. 95
