Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - TÖBB SZEM / PONT - Nemes Ilona: A gondolat neve (Határok és túlélők Zelei Miklós írásaiban)

Zelei Miklós legjobb írásai sűrítő-kontrasztos módon mindazt meg tudják szólaltatni, ami az élethez tartozik. Megszólal többek között a látvány, az érdek és a fantasztikum - egyenként és együtt egy sajátos világinterjúban.

A Pesti Srác szobra és a Corvin mozi környéke például így beszél: „Nyakában a forradalmi sál, feje fölött Robin Williams az Oscar-díjjal, [...] kirakat öblében egy öreg hajléktalan alszik." Egyidejű és diszharmonikus kép, most már csak a múltat és jelent kell együtt látnunk. A helyszín ebben is segít, szinte arra vár, hogy részleteit sorolják és a felsorolást sajátos nyelvi találattal zárják le: „Sör, cigi. Védett, körülbástyázott nyugi. Játékgépeiken győznek a vesztesek, egy kis öntudatlan Hollywood, ahol évfordulónként elhangzik, hogy a Pesti Srác nélkül nem állhatnánk ezen a sarkon. A kávézó is a Corvin nevet viseli, és ha egyszer majd a hentesbolt is elnevezi magát, bizonyára a Corvin mészárszéket fogja választani." Ugyanezzel a technikával egymásra lehet fényképezni a szobrot és a hajléktalant: „A Kisfaludy utcából kifordulva megint az alvó hajléktalanba botiok. Szabad, független ember. Saját szobrától húsz méterre, a Pesti Srác hetven felé."

Ezzel kész a sűrítmény és kontraszt, a bosszús nevetés hatóanyaga. Szorongunk: az egyoldalú mártírkultusz nem kínál valódi túlélést, még annak sem (sőt esetenként annak legkevésbé), akinek szobrot állít. Elmosolyodunk: Kezünkben van az eszköz egyenlőre játék és kikapcsolódás formájában (Id. Corvin mozi, mint egy kis öntudatlan Hollywood), amely látni tanít. Szélesvásznú, túlhangosított vizuális kultúránk ma még elfedi, de talán idővel felfedi a látványban a problémát.

Ezt a konklúziót - közvetlen életveszély nem lévén (ld. sör, cigi, nyugi) - mindennapjainkban sokminden takarja. Ezért lehet túléléstechnika a látszatok publicisztikus leleplezése. Zelei Miklós közírásaiban gyakran szólal meg közvetlenül, minimális képi körítéssel maga a túlélésprobléma. Például nemzeti érdek formájában: „A rendszerváltás volt a nagymosás. A Kádár-rendszer igazán megbonthatatlan pilléreként szolgált, hogy mindenki lophatott. Elvittek ezért »kipróbálásra« akár egy televíziót is, hálószobabútort, nyári cipőt, két kiló vesepecsenyét, reklámszatyorban ananászt, de a »lényeg a lényeg« - a pénz volt. Nagy mennyiségű lopott pénz gyűlt fel a Kádár-korszak végére, ami illegálisan a második gazdaságban működött. A rendszerváltás, a jogállam megalapozása kénytelen volt legalizálni ezeket a lopott pénzeket, amelyek 1990-től legálisan forognak a magyar gazdaságban. Ha nem így zajlik le a váltás, ha »igazságot szolgáltatnak«, abba valószínűleg beleszakad az ország. A szereplők csak abban az esetben nem akarnak tovább szerepelni, ha lelövöldözik őket."

A helyzet bonyolult problémát rejt, és nem is nagyon rejti: egy ország abból él, amit elítél. Mindenfajta leegyszerűsítés elégtelen, idézőjelben vagy zárójelben van a helye az egyértelmű megoldásokra törekvő jogi és politikai romantikának.

A cikk folytatása hasonló tanulsággal szolgál: a szerző nyílt levélben tudatja pártjával, hogy kilép és visszavonul a pártpolitizálástól. Látszólag aktuális elégedetlenség magyarázza a lépést, valójában a komplex írói látásmód fér bele egyre kevésbé egy bizonyos párt politikai programijának határai közé. A sűrítő-kontrasztos írásmód és a vele feltárható túléléstechnikák sokfélesége nem sokáig tűri a leegyszerűsítés korlátáit. A sűrítő technika „önműködően" tovább gyűjt, a kontrasztérzékenység továbbra is differenciál. A nemzeti túlélésproblémából (és a személyes politikai közjátékból) egyetemes kérdések ágaznak ki, az írásmódból pedig fokozatosan látványok, érdekek, megközelítések, sőt a hétköznapi valóságfogalom határait túllépő gondolkodásmód lesz.

Megszületik a kötéltáncos.

Pontosabban: A kötéltáncos címet viselő - nevezzük így - elbeszélés. Valójában interjú ez is, a főszereplő egyes szám első személyben beszél. Ettől a központban álló egyetemes túlélésprobléma egyben személyes lesz. Egyes szám első személyben kapjuk meg a kérdést: meddig lehet az alkotó embert beszorítani szűk léthatárok közé - saját közreműködésével. A kötéltáncos tud valami nagyszerűt, olyat, amiért az író átlépi a hétköznapi hihetőség határait. A kötéltáncos fejjel lefelé jár a kötélen, sőt különféle mutatványokat is végez közben. Produkciója kivívja a visszaegyszerűsítő technikák egymástól nagyon különböző, ám egycélú reakcióját: üsd a kiválóbbat. Fantasztikus méretű és eszközrendszerű lejáratássorozat indul meg ellene, alkalmat adva az írónak új és új nyelvi sűrítményekre és kontraszthatásokra. ("Csepürágók, kócevők, kóklerek, tűzevők, ködszurkálók, dárdadobálók, trapézművészek, behajtók, vándormenazsériák, baltahajítók, untermannok, képmutogatók, strómanok, aprópénzre váltott nagy képességek a létért vívott küzdelemben." [... ] A véleményvirtuóz egy piros-fe- hér-zöld kopjafa közé rendezte aznapi első bevetését") A kötéltáncos egy ideig tűri, egy ideig harcol, majd visszavonul. „Kiköltözködtem hát ide, a szarkafészekbe. Az ablak és a fészek közötti távolságot nem kötélen, nem fejjel lefelé tettem meg, hanem egyenesen járva egy gondolaton, amelyet ebbe a szóba lehet sűríteni: csend."

90