Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - TÖBB SZEM / PONT - Filep Tamás Gusztáv: Bozgorok a határon
Ha egy falu mikrotörténelme tárulna föl csupán, az élettörténetek akkor is hitelesíthetnék a könyvet, így azonban, hogy a kör koncentrikusan tágul, hogy a pásztázó tekintet a mellékszálakon is elindul, kissé közhelyesen szólva, a személyes történetek történelemmé állnak össze. Hiába a magnóról lejegyzett (vágott, tömörített) vallomások szociográfiai hitele, az egész jelképessé emelkedik éppen a szociológia és a filozófia által mostanában annyit pertraktált határhelyzet megragadása révén. Ráadásul ez a határ, amelyről végső soron mind a három tucat vallomás szól, meg a mértéktartóan adagolt közigazgatási-politikatörténeti dokumentumok, Európa egyik leghatárabb határa - elválasztja az ólat meg a kertet, a házat és az árnyékszéket, s akkor sem nyílik meg, amikor valamelyik határ mentén lakónak - a szomszéd országhoz tartozó községben, de egyébként a határsorompótól ötven méterre - meghal valamelyik hozzátartozója. Ezt az állapotot érzékletesen jelenítik meg a könyvben Adolf Buitenhuis fényképei. Ennek a határnak a természetrajzához az is hozzátartozik, hogy nem is mindig határ. Nem akarom ismételni az untig ismert történetet a munkácsi emberrel, aki életében öt ország állampolgára volt, pedig szülővárosából ki sem mozdult soha, de a helyzet itt is hasonló. Szelmenc történetében nem csak egyszer fordul elő, hogy új hadsereg, új belbiztonsági alakulat érkezik és cövekeli le a sorompókat. A legmódszeresebben persze a szovjetek evakuálnak, a '44-et követő években már viszonylag kevesen halnak meg otthon a férfiak közül, inkább a lágerekben, vagy az odaút idején. Kicsoda csodálkozna azon, hogy éppen egy részeg ember szájából hangzik el a könyvben: „Mert a Tisza a legmagyarabb folyó. Ukrajnában ered, és Szerbiában folyik a Dunába." Utaltam fönt néhány dokumentumra, s említhetem, hogy a viszonylag fejlett paraszti társadalomnak a harmincas évekbeli képét is szemlélhetjük a könyvben, a vallomástevők visszautalásai révén. Átível a kikerekedő történet a második Cseh-Szlovák Köztársaság széthullásán, a magyar bevonuláson és a háború évein, amelynek zárlata Nyugat-Európába is kiperget egy-két angyalbőrbe bújtatott falubelit, s beletorkollik abba az ötven évbe, amelyben a deportálás csak az elviselendők egyik neme, s amelynek békekorszakából is százával sorolják az oktalan megaláztatás példáit, akiknek el kellett szenvedniük azokat. Háttérként a kárpátaljai (s részben a kelet-szlovákiai) magyar paraszti közösség szellemének története is föltűnik az egyik szálon - leginkább a lágerba hurcolt főként görög katolikus papok (köztük a talán itthon is ismert, s azóta elhunyt Ortutay Elemér) sorsában -, s a másik oldalon a századfordulón több menetben Amerikába vándorló, onnan olykor visszatérő szelmenciek útjában az egykor inkább egzisztenciálisan, utóbb már szó szerint is a szabadságot jelentő Nyugat, a tengerentúl. Mert ritka kivételként bár, de a szovjethatalom évtizedeiben is van, aki eljut oda. Hogy aztán a segítségnyújtás egyetlen lehetőségeként az otthon maradóknak a szülőföld elhagyásában nyújthasson támaszt. A szövegegyüttes a műfaji egység ellenére nem egynemű. Balladai hangulatú novellák, filmszerű jelenetek, regénysűrítmények ágyazódnak a hagyományosabb vallomásszövegek közé. A börtönében kísérleti műtétekkel őrületbe vagy csak depresszióba, majd azon át a halálba kergetett falusi magyar bíró története példázza az utóbbit, az elsőt pedig a 85-88. oldalon lévő beszély, amelyet két férfi sorsa köt össze: az egyikre még a háború előtt szakad rá a bánya, Amerikában, „Micsigán"-ban, ahogy a fia mondja, a másik túléli a kétéves deportálást, majd visszaküldik „fizikóiskolába" ugyanabba a bányába, ahol korábban raboskodott. S a bányaomlás örökre betemeti. Végül azonban J. Z.-t, az egyik legrokonszenvesebb vallomástevőt idézem, mert ebben a kis részletben látszik, milyen árnyaltan lehetett nézni azt a világot, amelyről A kettézárt falu szól: „Hát féltek ezek az égi madártól is! Fogtam egyszer az istállóban egy szarkát, szép piros szalagot kötöttem a nyakába, hogy lássam, meddig jár minálunk. Röpködött a határ felé, a határőrök meglátták a nyakában a szalagot, postát visz! Davaj! Lőtték pisztollyal, géppisztollyal! De átjutott. Keresték, ki engedte föl. Ha megtudják, hogy én voltam... Csak most merem elmesélni, ötven év után." * Nem szeretném azt mondani, hogy Zelei másik most megjelent, Itt állunk egy szál megmaradásban című cikk-, riport-, interjú-, glossza- és tárcagyűjtéményének egyik legerősebb darabja is a kárpátaljai magyarságról szól, mert - szerkesztője lévén - azt gondolom, hogy ez a kötet csak „legerősebb darabokból" áll. Pedig a Torokgyík valóban torokszorító írás. De több sűrített pillanatát idézi meg a szerző a csehszlovákiai és a romániai magyarság utóbbi éveinek is. Nem szólva arról, hogy a magyar-magyar, s pláne a magyar-szlovák viszonyról is érdemlegeset mond Zelei, aki újságíróként igyekszik ott is ottlenni, ahonnan mindenki más kimarad. Elvesztettük a háborúkat címmel arról számol be például, 87
