Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Borsodi L. László: „…bennünk, emberekben van” (Baka István istenképéről)
Levetve azonban a Tarkovszkij-alteregót, akit már beleng a halál közelségének tudata („Már így is hófúvásos éjeken / Eljönnek hozzám, és felsorakoznak / Parancsra várva, némán, szélütötten.") Baka a Gecsemáné című ciklusban „saját" lírai énjét, (alter)egóját ölti magára, hogy személyes, egyéni halálának tudatában vitatkozzon Istennel, számot vessen önmagával, értelmezze létét. Az alteregók, a maszkok költői kísérletekként, a költő és költészet lehetőségének kitágítására tett erőfeszítésként értelmezhetők (vö. Fried 1996:89), hiszen még találkozunk velük a kötet további ciklusaiban, de mögülük egyre inkább áttetszik a szenvedő lírikus arca, a csak Bakára jellemző hangnem, amely egyre komorabb, és az elemzendő ciklus szövegeiben ez a komorság szublimáltan van jelen. (Az alteregóktól aztán el is búcsúzik a Búcsú barátaimtól című versben.) A kötet többi versciklusaihoz képest (a Philoktétész ciklus Én itt vagyok és November angyalához című verseit kivéve) a Gecsemánéban felerősödik a személyes-vallomásos jelleg, és ezzel van összefüggésben a bakai szerepjátszás mibenlétének átminősülése, értelmező- dése is. Ezek a költemények Bakát azok közé a költők közé sorolják, akiket Határ Győző így jellemez: „(...) Valamilyen hosszan tartó betegség, kvázi-gyógyíthatatlan kór veszedelmesen felgyorsította élet-naptáruk lapjainak pergetését, és mintegy halálközelbe sodorta őket. Különleges státusba kerülnek; 'kivételezettek', de ez olyan kivétel, amelyben nincs köszönet; a jelek szerint túlságosan szeretik/szerették őket az istenek. Halálközeibe kerültek, viszonylag fiatalon halálközeiben élnek. Tudják nagyon jól, mindez milyen következményekkel jár, hiszen a baljós diagnózis óta egyébbel sem bíbelődnek elméjükben, mint éppen a következmények hajtogatásával-teregetésével, sorszámozásával-rendszerezésével. Egyrészt intenzíven átélik, másrészt majdszinte egyéb átélnivalójuk sincs, mert ami marad, mind ebbe torkollik. Idő előtt felfedezik az Autentikus Ént (...)- felfedezik énjüknek, személyiségüknek azt a koncentrátumát, amely maszk nélküli, a szerepjátszást, a játékosságot mindinkább elutasítja. Eluralkodik rajtuk az elmúlás tematikája, olyannyira, hogy vagy kiszorít, vagy átfest (olyanná-színez) magához hangol minden más tematikát. Időről-időre, rohamszerűen rájuk jön valami „kapkodás": mint szalmaszálba, kapaszkodik e véglírába az életinger; és de még ha kapálódznának is ellene, kétségbeesetten látniuk kell, hogy minden kezdő sor, minden felütés lírájuknak ebbe a deltájába szakad." (Határ 1996:91) A fentiekben idézettek jelentős mértékben érvényesek Bakára. A halálközelben élő költő tudatában van „kivételezettségének", de e kivételezettség ellen lázad: nem az istenek, hanem az ISTEN ellen, s az egyre rosszabbodó diagnózis „ellenolvasataként" megfogalmazza életigenlését, lázadását, tudatosságra, öntudatra valló értelmezési kísérletét a létről, halálról. Versei olvastán azonban az olvasó (sajnos?!) megtapasztalja azt a szomorú kettősséget, amely az életbe való kapaszkodással összefügg - az elkerülhetetlen halál felé vezető út egyértelműsödését, abba a bizonyos „deltába szakadást". Ahhoz, hogy a versek elemzése nyomán minél árnyaltabb képet kaphassunk a lírai én Istenhez való viszonyáról, az Istennel vitázó lírai én állapotáról, számvetésének mibenlétéről, beszédmódjáról, a költő vallomásaira kell’hagyatkoznunk? Benyik Györgynek a költővel halála előtt néhány hónappal készített beszélgetéséből idézünk: „(...) Neked mi az első impressziód az Istenről?- Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert én úgy nőttem fel, hogy nincs Isten. Teljesen ateista nevelésben részesültem; ma sem hiszek benne. Számomra az Isten egy metafora. Sőt, fiatal koromban nem is a jónak, hanem a gonosz erőknek volt a metaforája vagy: a mindenség közönyének.- Ez azt jelenti, hogy te tulajdonképpen nagyon haragudtál erre a metaforára? 64
