Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
életmű drámaiságának, igazi antagonizmusainak a kimutatása; ezt tapasztaljuk például a Petőfi és Arany ban, amely a zseniség és a nyárspolgáriság külső-belső vívódásaival, a Vörösmarty-esszékben, amelyek a korlátozott és a korlátlan-tébolyult költői én törekvéseivel, vagy a Kosztolányi című kései portréban, amely a konvencionalitás-individualitás (tehát végső soron megint csak nyárspolgáriság-zseniség) ellentétével (ezekkel az arche- tipikussá lényegülő ellentétekkel), kísérli megragadni az arc jellegzetességeit, s látensen elmélyíteni az - esetenként negatív, elhatárolódó (például Petőfinél vagy Kosztolányinál) - öndefiníciót. Mint írja, „Az irodalmi arckép célja (...), hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggéseit megéreztesse." Babits hősei egytől-egyig tragikus hősök, akik líraiság-intellektualitás, individualitás-közösségi létforma, világiság-platonikusság határvidékein kóborolnak, telve a rend és az Egész utáni vággyal, a megismerés ágostoni éroszával és kielégíthetetlenségével - Meredith, Tennyson, Browning vagy Ady, Dante és Arany heroikus torzója, a csonka életművek iránti vonzalom ezért olyan meghatározó a babitsi galériában. A Magyar irodalom című esszé pedig, miközben arra keresi a választ, hogy miért nincs világirodalmi rangja irodalmunknak, a magyar néplélek és irodalmiság karakterológiájának fölvázolásával olyan kollektív portrét alkot - hiszen a magyarság jellemét úgy kell bemutatni, „mint egy írói egyéniséget" -, amelynek faculte maitresse-e a nemzeti egyoldalúság és a kulturálatlanság, tehát az arányok, a viszonyok hiánya; e kollektív reálportré mellett/felett jelenik meg az európaiságot és nemzetiséget összebékítő, hamisítatlan esszédialektikát működtető ideálportré: Babits szerint a nemzeti irodalom egésze annál világirodalmibb, minél nemzetibb (persze: a nyugati értékekkel harmóniában), míg az írónak az egyetemes emberit kell kifejeznie, poétikailag pedig a nemzeti formát az európai tartalommal összebékítenie. Az örök eszmények a sikeres közvetítők: „a legnagyobb világirodalmi értékű írók azok, akikben a két irány mennél jobban egybe tud olvadni, (...) mint Vörösmartyban, Petőfiben, Aranyban", és akikben a szalmatűz és a flegma igazi jellemszintézist alkot. Babits az arányok hiányát (a csonkaságot) látva a magyar irodalmi kozmosz legfőbb tragikumának, tűzi ki célul esszéportréiban a közvetítés viszonyrendszereinek a feltárását, a szintézis kidolgozását: „A mai Emberiség sorsának gyökeréhez bizonnyal annak az irodalomnak van legtöbb kilátása hozzáférkőzni, amely Nemzet és Európa viszonyát a legforróbban átéli önmagában" - ezért tekinthető a babitsi esszé- portré-korpusz egyben a forrón átélt sorsprobléma (egyensúly-hiány) formaproblémává (logikai egység) avatásának. Az arcképek bölcseleti hátterében, a kulturális-irodalmi kozmosz egységének (görög) ideájában, egyszersmind ennek az ideának a drámai rehabilitációjában tehát a szintézisek keserves kísérletei jelentkeznek. A történet, a főhősök, a logikai struktúrák archaikus egység- és egyensúly-elve a babitsi műfajváltozat mitologikus-holisztikus karakterét, a szubjektív, önreflexív interpretációk-kommentárok, a dilemmatikus mű- és íróesztétika, valamint a belső, lélekrajzi arckép-rekonstrukció portréfestői módszere az esszéportrék szubjektív és nyitott karakterét mutatja, mely karakterek a műfajváltozat poétikai arculatán is jól kirajzolódnak. Amikor a fiatal Babits azt írja, hogy „jönni fognak kitűnő esszéírók, kik messzebb látó színekkel s világirodalmi megvilágításban az egyéniségnek a sokak számára méltó arcképét rajzolandják", voltaképp saját esszéisztikája, arcképei poétikáját foglalja össze, egyfelől az érzékletes és távlatos ábrázolás: a nyelviség, a stílus és a lélekrajz, másfelől az érvényesség, a hatály, a példa kérdéseire hívva föl a figyelmet. Mivel az esszéportrék műfaji individualitásának egyik forrása, a filologizáló értekezések terminológiai és argu- mentációs konszenzusokra építő, pozitívan totalisztikus arcképeivel, életrajzaival ellentétben, a szubjektív esszéista nyelvezet, Babits műveinek poétikai vizsgálatát is azzal a kérdéssel kell kezdenünk, hogy milyen formában jelentkezik, és milyen alaktani következményekkel jár a szerző „hangjának lírai lejtése": lírizmusa. Nem lehet tehát megkerülni az „intellektualizált lírizmus" hagyományos problematikáját, noha a szerzőt saját bevallása 59
