Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
Líraiság és intellektualitás (történelmi) feszültségével, és e feszültség megszüntetésével küzd jó másfél évtizeddel korábban Turóczi-Trostler József tanulmánya is: a babitsi esszéforma leírásához és irodalomtörténeti helyének meghatározásához a szerző kénytelen megteremteni a „lírikus essayíró" és a Kölcsey, Eötvös, Gyulai prózájából lepárolt „intellek- tualizált lírizmus" hibrid fogalmát. Az elemzésnek kézenfekvő vezérgondolata a költői és az esszéírói életmű összevetése, de míg „Babits költészete, törvényszerűsége mindig a lírizmus és az intellektualizmus kiegyenlítésére irányul", és „Míg a lírában az intellektus maradék nélkül szívódik fel a formába, az essayban megfoghatóan és érezhetően uralkodik tovább, úgy hogy néha »szinte tetten érhetjük« a kettejük küzdelmét." Turóczi-Trostler hősies erőfeszítéseket tesz, hogy az egyes esszékben elhatárolja a kétféle alkotói magatartás rétegeit, és hogy egyúttal, nem kis ellentmondások árán, megteremtse azok ideális egységét is, hiszen a legszínvonalasabb magyar esszéket éppen az intellektualizált lírizmus szintézise emelte ki szerző szerint a retorikus-politikus értekezői modor poétikai provincializmusából. A tanulmányíró heves szintézisvágya azonban ugyanabból a tehetetlenségi érzésből fakad, amelyből a Halászé és a többi kortárs kritikusé: Babits, a költő és esszéíró, illetve a lírikus műfajváltozat, a párhuzamos költői életművel egységben, mint a modern esszé forrása nehezen kezelhető irodalomesztétikai jelenség az éppen teremtődő magyar esszéirodalmi hagyományban. A - máskülönben kiváló - tanulmány jelentősége inkább a még meg nem honosodott műfajról való beszédben van: intellektualitás és líraiság szintézisének analízise ugyanis az esszék tárgyi rétegének és az esszéírói szubjektumnak valamiféle egységéhez-differenciájához vezet, szerző fölfedi az esszé „Janus-értelmét": Babits portréiban az ábrázolt figurák, Swinburne, Meredith, Browning valójában „az intellektuális szépség, az utópisztikus teljesség" szubjektív eszményének reprezentálok hiszen az esszék „kettős objektiválódásának" rendszerében „a költő másról beszél, de hangjának lírai lejtése, halk de érthető figyelmeztetés, hogy önmagát is beleérti." De míg Turóczi-Trostler József és Halász Gábor törekszik líra és intellektualitás problematikus egységének rehabilitálására a babitsi esszéisztika elemzésében, Németh László kellően rosszindulatú bírálata e szintézis teljes hiányát, a monolitikusán vallomásos lírai szubjektum egyeduralmát, és ami ezzel jár: a patetikus szónokiasságot („szökőkút-retori- kát"), a művész-álszerénységet veti az esszéíró szemére. Németh szerint Babitsból hiányzik a kritikusi empátia, neki minden személyiség és jelenség csupán ürügy arra, hogy az örök igazságot kutassa, és hogy patologikusán túltengő egyéniségének hangot adhasson. Portréinak újdonságuk ugyan a külsőt, életrajzit felváltó belső, lélektani ábrázolás, ám a tanulmányokban buzgó líra eltorzítja az arcokat: Vörösmartyban „tulajdon költészetének a drámáját" fedezi föl, Arany túlmodernizált, a figurák nem egyéniségek - megannyi fiók- Babits. Németh László, a megbomlott, mértékvesztett dualitást konstatálva, kimondja azt, amit Halász csak sejtetni mer: a Babits-esszék pusztán a líra alakváltozatai, az értekezői logikát összekuszálja a tékozló költői szemléletmód; az esszéista valódi drámája a sivár szo- lipszizmus, hogy „ez a lélek nem elegyedhet el a világgal". Szemmel láthatóan nincs könnyű dolguk a Babits-esszéisztikát méltató-elemző kortársaknak. Halász és Németh az újpozitivista-újklasszicista, személytelen-intellektuális puritanizmus jegyében fanyalog, Turóczi-Trostler viszont túlságosan lojális a babitsi késő-századvégi szubjektumfogalomhoz és versvalláshoz, (viszont így empatikusabb is). Persze, Halászék diskurzusának nagy a tétje: az önmeghatározás és az új magyar esszéhagyomány megteremtése forog kockán. Nincs tehát könnyű dolguk, hiszen egyrészt ki kell térniük a költői értekezőpróza belső problematikájára, arra, hogy a tisztán normatív, klasszicista értékőrző magatartást dokumentáló írásokban jelen van a minden tárgyiasságot kisajátító, korlátlan, érzékeny-robbanékony lírikusi szubjektum, mely állandó feszültséget tart fenn nem csupán a diszkurzív-argumentatív szövegszerkezetek és a lappangó lírai retorika, de a téma objektív, álcául szolgáló és a tematizáló szubjektív (szövegjfelülete, -helye 49
