Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Németh István: Tűnődések angyalszárnyak alatt
már gettósított) nyelvéről átültetik a többségi nyelvre? Ez önmagában is fölemelő. Még ha csupán álmában éli is meg az ember. Én álmomban már megértem. Hogy fordítanak. Hellyel-közzel előfordult, hogy ébrenlétemben, azaz a valóságban is fordítottak, de az nagyon régen volt. Olyan régen, hogy már szinte álomnak tűnik az egész. Régi álomnak, a testvériség-egység hőskorából. Amikor még X.Y. hazai magyar (ruszin, szlovák, albán stb.) író a mi írónk volt. Ok most mind kiestek a nagy jugoszláv irodalomból, mert maga a nagy jugoszláv irodalom is cserepeire hullott. Mi meg, hazai magyar (albán, román, ruszin stb.) írók lettünk a senkié. Nem kellünk a kutyának sem. Sem az anyanemzetünknek, sem annak a nemzetnek, amely atyáskodni próbált felettünk. így hát anya és atya nélkül maradtunk szegény árvák. Ki kíváncsi az árvák könnyeire és könyveire? Hát nem is fordítják őket. Esetleg csak úgy, mint jómagámat: álmomban. Újabban talán azért kotorták elő a szövegeimet és azért fordítják (persze, csak álmomban), mert akik kíváncsiak rá, eredetiben nem értik meg. Mert én még mindig az anyanyelvemen írok (még álmomban is), ők meg - a fordíttatók - még álmomban sem értik az anyanyelvemet. így hát fordíttatnak. Mert erről van szó: nem fordítják a szövegeimet, hanem fordíttatják. A nagy örömem mellett, hogy végre rendszeresen, hétről hétre fordítanak, kissé elszontyolító, hogy nem szakavatott műfordítókra bízták szövegeimet, hanem holmiféle tisztviselőkre, akik nem ismerik az eredeti szöveg iránti alázatot, csak a főnökeik iránti alázatot, s így becsúszhat olyasmi is a fordításba, amit az eredeti nem tartalmaz. Amit én le sem írtam. Restellném, ha így volna. De hát ne legyünk olyan finnyásak. Örüljünk, hogy végre fordítanak bennünket, mégpedig nagy buzgalommal. Örüljünk, hogy végre kiszabadulunk anyanyelvűnk sötét börtönéből, s megmutathatjuk magunkat a nagyvilágnak. Munkál bennem azonban némi balsejtelem. Még álmomban is ez munkál bennem. Az ugyanis, hogy nem a nagyvilág kíváncsi a szövegeimre. Csak a Hivatal. Tudvalevő, hogy a Hivatal a régi, klasszikus időkben cenzorokat tartott, akiknek az volt a feladatuk, hogy a szövegeket a kinyomtatás előtt átvizsgálják, s az állam létét veszélyeztető vesszőket, pontosvesszőket, kötőszókat és indulatszavakat kigyomlálják belőlük. Az állam nyugodtan alhatott, nem kellett attól tartania, hogy felforgató gondolatokat tartalmazó szövegek kerülnek a nyilvánosság elé. Abban az időben még a kis Balázs is nyugodtan alhatott, meg a széken a kabát, sőt a villamos is, csak a szegény költő nem alhatott nyugodtan már akkor sem. Aztán új korszak virradt az emberiségre, amikor cenzorokra többé nem volt szükség, ellátták ezt a munkát maguk a szerkesztők, buzgón ellátták, buzgón, túlbuzgón vállalták, nagyobb cenzorok voltak ők a Cenzornál, állandóan a szivarzsebükben hordták a vastag, cenzori ceruzájukat, rémületbe hozva vele a szegény szövegírókat. Arról nem is beszélve, hogy ezáltal milliókat takarítottak meg az államnak, amely új fent nyugodtan alhatott, mert tudta, hogy államellenes, felforgató szöveg még véletlenül sem kerülhet, csempésződhet be a szocializmus állóvizébe. Később, mint tudjuk, odáig fejlődött a szocialista demokrácia, hogy már a szerkesztők vörös ironjára sem voít többé szükség, a szöveggyártók váltak önmaguk cenzoraivá (létrejött az ellenőrzés legmagasabb foka, az öncenzúra), s ezáltal 42
