Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Ördögh Szilveszter: Ének, énekek (regényrészlet)
nevét is. Dehát másképp hozta ez a bolond élet. A törkölypálinkát azért szerettem, mert kicsit megbolondult tőle az emberfia. Kutyaharapást szőrivel. Nincs ugyan sok értelme, de haszna van. Hát ennyit." Néhai Stephanus följebb tolta orrán a tej szerűen homályos, vastag szemüvegét, amelynek a szárvégeit gézzel pólyálták be, hogy ne törje föl a füle mögött a bőrét. Az Őrangyalát harangozták, visszhangzott az estében. Vergilius Andreas hátradőlt a műanyag széken, csöndesen, enyhe éllel újra kérdezte: „Miért akarod te feleségül venni Ónozó Virágot?" Fekete Illés könyökölt az asztalon, állát jobb tenyerében tartotta, úgy válaszolt: „Azt hiszem, nem veszem feleségül. Pedig szeretem." Ekkor jelentek meg a pincérek a lépcsőn. Hozták a lengyel vodkát, az örmény konyakot, a törkölypálinkát, a karcos bort üvegkancsóban, a csapolt sört korsókban, a szódát szódásüvegekben. Hozták a kenyeret kenyeres kosarakban. Hozták porcelán tálakban a disznópaprikást, a birkapörköltet, a metélt tésztás tyúkhúslevest. Hozták fajansz tálcákon a hurkát, kolbászt, sült oldalast, a bécsi szeletet. Hozták a garnirungot: a galuskát, a sült krumplit, a petrezselymes krumplit. Hozták kistányérokon a savanyúságot: az uborka-, a paprika- és a káposztasalátát, a kovászos uborkát, a csalamádét. Hozták a sült bárányt, a sült malacot, a marhapörköltet. Önfeledt zsivaj támadt, Fekete Illés kanállal csilingelt a poharán, jelezve, hogy szólni kíván. Elcsöndesültek a Vergíliusok. Fekete Illés fölállt az asztalfőn, töltött a boroskancsóból a poharába, a poharat fölemelte, és másik kezével a roskadozásig terített asztalra mutatott. „Egyetek és igyatok mindnyájan." Aztán visszaült, nyúlt a kenyeres kosárba, a kenyérkaréjt megtörte, a falatot a szájába tette, ivott rá a borból. Néhai Vergilius Julius a diófa mögé ment, a sápadt villany- és holdfényben előhozta tokban jóapja öreg hegedűjét, a tokot a műanyag széken kinyitotta, áliához igazította a hegedűt, behangolta, és játszani kezdte, hogy „Deres már a határ, őszül a vén betyár, rá se néz már sohasem a fehérnép. Nem is vár több nyarat, senkije sem maradt, egyetlen egy hű társa a szegénység. Más se kell az egész világból, csak a pipa meg egy pohár bor, deres már a határ, őszül a vén betyár, rá se néz már sohasem a fehérnép." A Vergíliusok koccintottak, ittak, ettek, zavartan és fölszabadultan, darvadozva énekeltek. A pincérek, a szakácsok, a mosogatólányok a lépcső pihenőjén álltak, akár koszorús legények és koszorús lányok. Néhai Vergilius Julius másik nótára váltott: „Feketeszárú cseresznye, rabod lettem szép menyecske..." De ekkor már üres volt a kerthelyiség, és Fekete Illés az állomásépület előtt találta magát. A kordés szamár odabaktatott hozzá. Ragyogott a nap és a hold, ragyogtak a csillagok. Az álom eltündökölt. 31
