Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Ördögh Szilveszter: Ének, énekek (regényrészlet)
dők, szűrők, nyeles serpenyők, az asztal alatt üstök, kondérok, az állványos polcokon, stelázsikon mély'és lapos tányérok, leveses, pörköltös, sültös tálak oszlopai. A pinceajtó csukva volt, zárjában jókora, cifrára kovácsolt kulcs, az ajtó öreg tokja fölött megsárgult, zománcos lemezlapon cirkalmas betűkkel fölirat: Út a mennyországba. Fekete Illés kilépett a kerthelyiségbe lefelé vezető lépcső pihenőjére. A sátornyi diófa alatt négy négyszögletes, bor- és pörköltfoltos fehér abrosszal letakart asztal volt összetolva, körötte összecsukható műanyag székeken ott ült a tizenkét Vergilius. Az asztalfőn üres, szintén összecsukható, farácsos, csővázas szék. A kerthelyiség hátuljában zöldre mázolt, enyhén korhadt deszkapalánk mögött téglából épített, kétfülkés árnyékszék riglis, kallantyús deszkaajtókkal, amögött szintén téglafallal elkerítve, nyitott eresztető alatt, méter magasig szurkos oldalú, alul a fal mellett lejtősen betonvályús, ajtónélküli vizelde. A vendéglő és az illemhely között, a diófa lombkoronáján túl, betonozott tánctér, fölötte egy vaskaró és az épület közé feszített villanyhuzalon három meztelen villanykörte. A szomszédház vadszőlővel befuttatott tűzfala mentén fásszín, glédába sorakoztatott, fölvágott fahasábokkal. „Jónapot" - köszönt Fekete Illés és illendően meghajtotta a fejét. „Jóestét" - válaszolták a Vergíliusok kánonban, előbb egyik, aztán másik, valahogy együtt mégis, ki motyogva, ki rekedten, ki fennhangon, ki fáradtan, ki számonkérőn, ki fennhéjázva, mégis ugyanazon dallamra és ritmusra. Fekete Illés leballagott a három lépcsőn, odament az asztalfő üres székéhez, megfogta az asztal szélét, állt, nézte a Vergíliusokat együtt és külön-külön, érezte, homlokán, halántékán, nyakán meggyöngyözik a verejték, zsebébe nyúlt a zsebkendőért, hogy letörölje, mégsem tette, mert látta a Vergíliusokat, hogy az ő homlokukon, halántékukon, nyakukon is gyöngyözik a verejték, de nem törlik le sem zsebkendővel, sem kézfejjel, sem tenyérrel, sem ujjal, hanem néznek rá jámbor, szelíd várakozással, ahogyan csak a jószágok tudnak nézni a gazdájukra. „Jóestét" - nyögte ki végül, igazodva a Vergíliusokhoz, és leült. Ismét szemügyre vette a kompániát, ezúttal sorban és egyesével. Balja felől ült néhai Vergilius Antonius és annak apja, néhai Vergilius Stephanus, mellette néhai Vergilius Silvestris és néhai Vergilius Alexandras, őmellette az asztalvégen néhai Vergilius Gabriel és néhai Vergilius Valentinus. Jobbja felől ült Vergilius Fran- ciscus és Vergilius Andreas, mellette Vergilius Emericus és néhai Vergilius Julius, őmellette az asztalvégen néhai Vergilius Ambrosius és néhai Vergilius Emericus, a faforgácsos. „Szép kis társaság" - gondolta Fekete Illés, és a némaság miatt ki is mondta: „Szép kis társaság, ugyan mire jó ez az egész?" „Nono!" - csattant Vergilius Andreas hangja, és fölemelte a mutatóujját -, „előbb talán mi kérdezünk!" „Tessék, állok elébe." Váratlanul zavar támadt, mintha szél kerekedett volna, a diófa vastag, sátorkarós ágai megnyikordultak, a gallyakon a levelek himbálózni kezdtek tehetetlenül, akár vihar előtt. A Vergíliusok szúrós pillantásokat vetettek Vergilius Andreasra, mint aki beleköpött a levesükbe, mielőtt bekanalazhatták volna. Morgás, zsörtölődés, visszafojtott elégedetlenkedés hallatszott, és tétova nyögdécselés, feszengő tipródás, mivel tudták, hogy Andreasnak valójában igaza van, hiszen most nekik kérdezniük, sőt, rákérdezniük kell, mert 25
