Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd (regényrészlet)

Szépen elhúzott mellette mindenki, azonnal az utolsó helyre került, de egyenletesen lélegzett és futott, ahogy a sportbeszámolókban hallotta.

Az első pár kilométeren néhányan visszaestek a kezdeti gyors tempótól, volt, akinek kifordult a bokája vagy meghúzódott a combja, mellettük szépen elcsoszogott a Doktor, de a két öreg csibészt sehol nem látta.

Egy körrel volt kész, körben a parkban, maradt még hátra kilenc. A Doktor csodálkozott a legjobban, milyen jól bírja, erre nem számított. Nocsak, gondolta. De aztán egyre súlyosabb és merevebb lett a lába, keze, a torka lüktetni kezdett és égni, hiába próbálta az orrán át venni a levegőt. De nagy marha vagyok én, ahelyett, hogy elmentem volna ebédelni, itt masírozok. Bár nem vagyok éhes. Lehet, hogy végig bírom. A, az képtelenség, már vagy húsz éve nem futottam. Hát most bepótolom. Remélem, a közönség tele van ismerőssel. Hajrá nyúlcipő! Csak dumáljatok, fafejűek. Még egy kör és kiállók. Lehet, hogy jövőre edzek előtte egy hónapot. Aztán ugyan mikor? Ha már megvettem ezt a szép futószerelést. Tényleg, lehet, hogy nem árt egy kis mozgás. Lehet, hogy pár évvel később halok meg. Na, jól van. Lehet, hogy most döglök bele. Egy kis futásba. A felelőtlen öreg túlfutotta magát! Mit képzelt, hogy még fiatal? Csacsi! Ha már nem megy a szex, rohangáljunk a parkban. Ez is testi kielégülés. Állítólag van, akinek szellemi is. Lehet. Tudja fene, mire gondol közben. Bár azt mondják, semmire, csak koncentrálnak. Azt élvezik, hogy koncentrálnak. Egyedül én dumálok ennyit magamban. Hát, az biztos, hogy nem koncentrálok. Egyedül arra, hogy meg ne fulladjak. Már egész vörös lehet a fejem. Utoljára, akkor izzadtam ennyire, mikor elaludtam a strandon. És egész mélyen elaludtam. Strandon még soha nem aludtam ilyen mélyen, sőt, soha nem aludtam. Annyira neszeznek, meg a pihenési lárma. Mintha valami nagy szerelőcsarnokban feküdne az ember, ahol szerelik a szendvicseket, a piákat, meg a vizet. Locsog minden. Gyerünk, nyúlcipő! Anyád! Na, jól van, még pár száz méter. De hol fogok zuhanyozni? Néz majd a feleségem, ha hazaállítok ebben a szerkóban, büdösen. Egy kis zuhany, kaja és alvás. Odabújok hozzá és elalszok. De jó lesz! Azt a rohadt szállítmányt meg hagyom a fenébe. Ott egye meg a fene, ahol van. Dugja föl magának azt a hintaszéket a festményekkel együtt; vagy a kedves feleségének. Mit foglalkozok én ezekkel? Hú, egyre szarabbul vagyok, le kéne állni. Na még egy kicsit, nem halok bele. Ha mégis! Ugyan. Futottak még.

A Doktor már úgy mozgott, mint aki nem is fut, inkább libát tömköd a levegőben. Már végképp nem hallott semmit. A szemeit marta a sós izzadtság, a szája úgy kiszáradt, hogy köpni sem bírt. Pedig erre gondolt: csukott szemmel rohanni és köpködni, köpködni.

Észre sem vette, hogy egy elágazásnál letért a futópályáról, arra nem járt senki, a homlokát hideg zsibbadás járta át, a feje zakatolt. Már csak annyi járt a fejében, jó lenne megállni és megkapaszkodni valamiben, de erre már nem maradt ideje, a’ testét súlytalannak érezte, vagy inkább nem is érezte, a park fáit mintha egy kis könnyű képeslapon fordítanák el előtte. A zuhanást már nem hallotta, ahogy bevágódik a bokrok közé, és eltűnik, s az elszakadt rajtszám légiesen hull a fejére, ahonnan pici csöppekben magába szívja a Doktor gőzölgő fejének sós-nedves bevonatát.

17