Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hász Erzsébet: Üzenet (Török Endre: Ki a szabad?)

változtatása által. Vessünk egy pillantást a vallástudomány álláspontjára: a meditációt ez is mint módszert definiálja, de a megváltozott tudatállapotot nem csupán technikailag értelmezi, hanem egy bizonyos tárgyra koncentrálásként.4 Azt mondhatjuk ennek alapján, a „Ki a szabad?" mint meditáció „tárgya" az a szakrális lényeg az emberben, amelyre koncentrálva a meditáló (a szerző, az olvasó) e lényeg kibontakoztatását érheti el, méghozzá a „tárgy" természeténél fogva nemcsak önmagában, hanem az emberi közösségben. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy milyen az a személyes világállapot, amely a mai meditáló többé-kevésbé kikerülhetetlen osztályrésze: „Az élet szentségének tagadása: a világ összetartó erejének tagadása. A szeretet éppen azért szakrális érték, mert a személy beavatása a közös emberi sorsba."8 A vallástudománynál maradva nem érdektelen még megemlíteni, hogy a meditáció fogalmát elhatárolja a kontemplá- cióétól,6 mondván, ez utóbbi olyan gondolkodási folyamat, amely bizonyos vallási történésre, illetve teológiai problémára irányul, s oda vezet, hogy a gondolatot megkíséreljük üdvösségünk érdekében életünkben hasznosítani. A „Ki a szabad?" című kötetben ilyen értelemben számos jelentős kontemplativ elem is föllelhető, s feltételezhető, hogy például az „Elet-e az életünk? - A szeretet megmenthet minket" című írás túlnyomó részben kontemplativ jellege miatt maradt ki a kötetből: „Ha Isten a «saját szabadságunkon keresztül beszél» hozzánk, úgy beszél, mint isteni képmáshoz, akinek az a dolga, hogy otthonává tegye a földet. Egy hívás jegyében beszél, amely szerint nem együgyű módon, hanem az aktív készenlét szellemében kell várni, hogy elénk jöjjön az «új ég és új föld», egy, a mennyekben gyökerező Jeruzsálem."? S hogy teljes legyen a sor, említsük még meg a meditációtól (és a kontemplációtól is) elhatárolandó fogalmat, az imát, amely már egyáltalán nem tartalmaz spekulatív elemet, s amely kevéssé, ritka esetekben akkor is szigorúan poszthumusz, példa-jelleggel igényli vagy inkább akkor is csak tűri a publikálást. Maga a szerző a „Ki a szabad?" kötet záró írásában nem ezekkel a fogalmakkal, hanem az esszével hasonlítja össze a meditációját: „A meditációt ebben az esetben úgy tekintem, mint a személy kísérletét arra, hogy meglássa magában a közös emberi lényeget (Isten arcát), az esszét pedig úgy, mint a világ megszólítását e közös emberi lényeg szerint."8 Visszatérve a meditációra s az olvasásra ajánlott műre, valamint a mű világától távol álló, de ahhoz jó okkal, szándékkal közelítendő olvasókra: a közelítés szándéka a szerző minden mozdulatában benne van. Nem annyira az igazán istenközeliekhez szól,

sokkal inkább az eltévedettekhez, az elgépiese- dett vallásgyakorlókhoz, az elbitangoltakhoz és a végzetesen tudatlanokká formáltakhoz. Egyszerűen vállalja, hogy belső meditációját kitegye a tanító tevékenységet környező veszélyeknek. Erre a problémára itt most nem tudunk kitérni, jelzésképpen azért megemlítendő például Szent Ágoston De Magistro-ja, amelyben fölvetődik az illu- mináció mint tudás, és ennek a megmutatása a tanító beszédben, illetve az a probléma is, hogy a hallgató, a tanuló (olvasó) hogyan veszi ezt át.9

A mű lényegbevágó mivoltának illusztrálására álljanak itt a kötet főbb tematikus vázlatpontjai: az istenes bűntudat szükségessége, szembeállítva az istennélküliség önfelmentő kísérleteinek kártékonyságával; a bűntudat és a bűnbánat ágostoni összefüggésének hangsúlyozása a szabadságfogalom értelmezésére: a cinizmus, közöny és fanatizmus szembeállítása a testvériséggel, amely itt elsősorban az „áldozatok összeesküvése", a szegények testvérisége; a személyiség tisztelete; a lényegi rend és a világ zűrzavarának szembeállítása; az emberistenség torz eszméje és az istenközeli emberiség mint helyes célképzet; a (tolsztoji) erőszakmentesség kívánalma; bizalom a kegyelemben (de nem elbizakodottság); szabadság Istenben; a bukott nemiség versus a szellem misztériuma; egy új típustan: a mániákus ember, a reflektáló ember és a lélek embere; a csapdaszerű civilizált tudás „eredményezte" sokféle otthon- talanságunk; a teremtményiségtől elválaszthatatlan teremtő elv tudatosítása az ember önmagát elpusztító „teremtő"-tevékenysége helyett; az emberi személy végső felszámolásának veszélye a materiális elv uralma alatt, ezzel szembeni megoldásként a személy méltóságának fejlesztése, az élet szolgálata; a politika függése a gazdasági világhálózattól, a transznacionális üzlet uralma az emberen; a bűntudattól a bűnbánaton át a helyes út, a megoldás útja a vezeklésen át vezet, amellyel a mai világállapot nemcsak értelmezhető, hanem az ember megmenekülhet annak csapda-jellegétől; végül pedig mindennek összefoglalásaként a szeretet és a szenvedés összefüggése. A kötet egy 1991-es interjúval zárul, amelyben a tanítvány kérdezi a tanítót arról, miképpen tudott évtizedeken át seregnyi hallgatót megnyerni a fenti gondolatoknak, miközben csupa ezekkel ellentétes világesemény és ellenséges napi áramlatok vettek körül mindannyiunkat. Válasz erre persze nincs, ez a személy titka marad. Amit búcsúzóul megtudhatunk, az a lelkiismereti munka precíziójára, minuciózusságára néhány példa: az emberi bűnösséggel szemben mindig éber, érzékeny lélek önmagát sosem kímélő éles szavai.

95