Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Orosz László: Újszerű kép Petőfiről (Margócsy István: Petőfi Sándor)
Újszerű kép Petőfiről Margócsy István: Petőfi Sándor A szerző kísérletnek nevezi művét. Interpretációs javaslatnak szánja, egynek a lehetséges magyarázatok közül. Új adatokkal nem áll elő: a Pe- tőfi-irodalomban, amelyre jegyzeteiben pontosan és lelkiismeretesen hivatkozik, megtalálható minden, amit a költőről hitelesen el lehetett mondani. Ismert adatok újszerű csoportosításával, új összefüggések feltárásával alakítja ki Margócsy azt a Petőfi-képet, amelyet összefoglalóan romantikusnak nevez. Interpretációs javaslatát bizonyára lehet vitatni. Én megelégszem az ismertetésével. Nem számítva a rövidre fogott életrajzi kronológiát, öt fejezetben közelíti meg Margócsy másmás irányból a hagyományos Petőfi-képet, és javasolja módosítását. Az elsőben (A Petőfi-kultusz határtalanságáról) arra hívja fel a figyelmet, hogy a költő halála után hamarosan kialakult kultusz áthatja a költészetéről írt értékelő tanulmányokat is. Néhányat idézek erre felhozott számos példája közül: „a lyra világcsászára" (Gyulai Pál); „De oldjuk meg saruinkat! Amaz égő csipkebokor van itt" (Horváth János); „O az a költőnk, akinek minden jövendölése beteljesedett" (Sőtér István); „O volt az istenek magyar kedvence" (Németh G. Béla). A következő fejezet (Petőfi és az irodalmi gépezet) azt bizonyítja, hogy Petőfi „modern polgári író" volt, gyorsan kibontakozó népszerűségét tudatosan használta fel arra, hogy szerkesztőkkel, kiadókkal számára előnyös megállapodásokat kössön. Gyakori vitáival is arra törekedett, hogy állandóan jelen legyen az irodalmi életben, hogy figyeljenek rá. Témáinak, műfajainak, versformáinak széles skálája is azt szolgálta, hogy minél inkább fölkeltse és kielégítse az olvasóközönség igényét az újdonság iránt. E törekvésének folytatója, sikeres beteljesítője volt a regényíró Jókai. Margócsy ezt a fejezetet az ő szavaival zárja, amelyeket 1877-ben a Petőfi Társaság alapításakor közös céljukról mondott: „A szépirodalmat mint életpályát emancipálni és önállóságra juttatni." A költői mű magyarázatának és értékelésének fontos kérdésével foglalkozik a Petőfi szerepdilemmái című fejezet. Arra az ellentétre mutat rá, amely Petőfi költészetének uralkodó vonásaként hangoztatott megbonthatatlan egysége és a költő által is vallott és vállalt szaggatottsága között feszül. Margócsy nem tartja elfogadhatónak az egység megbomlásának életrajzi vagy lélektani okokkal való magyarázatait. A „szerepjátszást" is másként értelmezi, mint az ennek fölvetése miatt az utóbbi évtizedekben gyakran támadott Horváth János. A „szerep" szerinte nem az igaztól, az őszintétől való eltérés, hanem „megszólalási mód". A közismert „a stílus - az ember" az ő értelmezésében ekként módosul: „a stílus - a szerep". A Petőfi-életmű tagoltságára, szaggatottságára számos idézetet sorakoztat fel, köztük 1847-i Összes költeményei előszavát meg Dalaim című versét. A romantika nagy költőszerepei közül szerinte Petőfi hármat tett magáévá: a „szélsőségesen individualista vallomásos költőét", „A természetbe és a közösségbe beleolvadó, bennük tökéletesen feloldódó 'természetes' költő szerepét" és „a népét vezető és irányító" prófétáét. Ezek a szerepek időben nem különülnek el egymástól: egymás mellett, sőt egyazon költeményben is föllel- hetők. A legnagyobb tematikai változatosságot a vallomásos költőszerep kínálja, a „természetes" költő főként népdalaiban jelentkezik, a próféta a politikai lírában. Petőfi rangsorolja ezeket a szerepeket, legmagasabbra a prófétait helyezi, de átéli ennek a rangsornak a kérdésessé válását is. Többek közt Az apostol-ból idéz erre példát Margócsy: „Az ember nemcsak polgár,/ Egyszersmind ember is;/ Mindig másoknak éljen-e/ És sohase magáért?" A romantikus Petőfi című fejezetben Margócsy szembeszáll azzal az irodalomtörténet-írásunkban általánosan elfogadott koncepcióval, amely szerint, ha lírája tartalmaz is romantikus elemeket, Petőfi meghaladta a romantikát. Horváth János szerint nemzeti klasszicizmust teremtve, 91
