Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Lisztes János: Énekelgettem a vízen (Egy halászasszony balladája)

Ha a Tisza nem lett volna az életemben, én már nem élnék. Pedig de sokan meghaltak benne! Láttam olyat, hogy három fiatalember - háború után volt - ott úszkáltak, játszottak. Tajti nevezetű is volt köztük, akkor jött haza Oroszországból. Egyetlen fia volt az anyjának. Az azt mondja: „Én még leugrok egyszer." Leugrott. Nem is jött föl többet. Olyat is láttam, amikor a szikrai csárdánál itatni vitték a lovakat. Az egyik bement a vízbe, fogta a kötőféket. Minél jobban húzta, annál jobban ment a ló lefelé, lefelé. De mindig bentebb ment. No, ahogy egyszer már annyira beért, puff lehajította a hátáról. Akkor ő elkapta a ló fülit. Fölmászott még a lóra, de az ismét behajította. Akkor meg elkapta a sörényit. Harmadszorra vetette le úgy, hogy nem bírt följönni többet. Háromszáz nép nézte a hídon. Nem mert odamenni senki. Attól féltek, hogy a ló legázolja őket. Amihent lebukott a vízbe, ahogy a sárba lenn maradt szegény, jött fölfelé a sok pers. Sok-sok pers egy nagy területen. Akkor már ugráltak, szaladtak. Egyik erről, másik arról. Próbálgatták. „Rajta vagyok, érzem, itt van, fogom a kezét." Mire kivették, halott volt. Hát hogyne lett volna.

Nem szabad merészkedni. Tűz, víz veszélyes. Egyszer meg olyan volt, hogy egy Pék nevezetű ment el úszni. A zsilip meg a víz között nagy hínár volt. Odáig elért, de esküszöm, hogy nem ment víz a torkába le. Csak állt a vízbe, és meg volt halva. A szívével lehetett valami baja. Meg egyszer egy nő is belefulladt. Azt is láttam. A '60-as években két kisfiú elkötötte a ladikomat. Árvízkor. Nem voltak még tíz évesek. Mentek csónakázni. Belefulladtak az áradásba. Láttam a fiúk kékre ázott kicsi kis kezét. Úgy gémberedtek meg, ahogy a csónakba kapaszkodtak. Még most is megsiratom őket. Jaj, sok áldozata van ám a víznek minden esztendőben!

Nem tudtam előre, mikor lesz az utolsó út. '84-ben rám kiabáltak ezek a fiatalok. „Vakuljon meg, aki kiadta az engedélyét! Kifogja az összes halat!" Akkor megfogadtam, hogy többet nem megyek. Hiába mondták, hogy maradjak. Akkor már a horgászok dirigáltak.

A halászat azért volt szép, mert ott nyugodt volt az ember. Nem jutott eszébe semmi. Semmi rossz. Énekelgettem a vízen. Itthon akármilyen idegroncs voltam, ott mindent el lehetett felejteni. De mondom, lánykoromba nem ismertem, hogy valaki szomorú is legyen. Bántódásom soha nem esett. A negyvenes években, ha otthagytuk a ladikot az eved- zővel, hetek múlva is ott találtuk. Pedig nem volt lezárva. Nem ez a világ volt akkor. Olyan nyugodtak voltak az emberek. Hiába van most sok tanult nép, sokkal butább, mint amelyik nem tanult sose.

74